A mai nyugati koncertrepertoár részét képező zenekari művek többsége esetében természetes módon merül fel a hallgatóban bizonyos ellentétpárok képe. A szóló-tutti, háttér-előtér, sötét-világos kontrasztjával sok mű és megszólaltatása jellemezhető. Bizonyos esetekben azonban – mint például a NobilArt szeptember 16-i hangversenyén, a Nádor teremben – ezek az ellentétpárok különösképpen segíthetnek megfogalmazni a szavakba nehezen önthető zenei benyomásokat.
Csemiczky Miklós egy tételes Sonata per archi című műve többek között a vonóskar egyes csoportjainak regisztereiben, hangszíneikben, a pizzicato-arco játékban rejlő ellentéteket aknázza ki. Az Alpaslan Ertüngealp vezényelte Szolnoki Szimfonikusok vonósai eleinte kissé széttartanak, idővel azonban összhangba kerülnek. A szóló brácsa őszi, ködös hangja, a szóló hegedű szorongó kromatikája megkapóan emelkedik ki a zenekarból, a súrlódó szólam-találkozások, sóhajok teremtette atmoszférából.
Vivaldi Glóriájából Kővári Eszter Sára sötét színű szopránján a Qui sedes ad dexteram patris kezdetű tétel hangzik el, igazán meggyőző előadásban. Az erőteljes könyörgés mintegy a Tóth Rita által megszólaltatott orgona tartózkodó, szerény háttere elé feszül.
A meghirdetettől eltérően ezután Pintér Gyula Mandala című darabjának ősbemutatója következik Kántor Balázs meleg hangú, szép gordonkaszólójával. A cselló a vízgyűrűk mozdulatlan fodrozódását megidéző üveghangok és érdes vonóshangzás felett lebeg, énekel. Néha nagyobb hullámot vet a felszínen. A felület hol erőteljesebb, hol a háttérbe húzódik, a gordonka hol összhangba, hol összeütközésbe kerül vele. A zenekar és szólista összjátéka tökéletes, a felvillanyozó feszültség folyamatos, mígnem az egész látomás finoman a semmibe vész.
Vivaldi Gloriájából a Domine Deus tétel következik. Hadady László oboa szólója Kővári Eszter énekhangjával gömbölyű egészet alkot. A „szféra” mögött azonban ismét ott a tartózkodó, de biztos alapot nyújtó orgona szólam. Fény és árnyék, mély érzelmek egyensúlya.
A koncertműsor szimmetrikus felépítését a következő, Tóth Péter mű – a Budapest Concerto – sem töri meg. A hegedűverseny kiváló szólistája Juniki Spartacus. Az első tétel hullámzó sötét háttere előtt a hegedű fényes, tiszta hangon szól. Az arpeggiók, trillák, éneklő dallamok romantikus versenyműveket idéznek, a darab mégis, vagy talán éppen ezért friss, és hálás előadnivaló. A zenekar és szóló lendületes párbeszédet folytat, majd a hegedű a homogén vonós háttér elé emelkedik. A tematikus anyag is vándorol köztük, a szóló kitűnő, kontúros. A második, lassú tétel gyászindulót idéző unisono mélyvonós anyaga fölött a hegedű sötét, mély regiszterét is megmutathatja, szenvedélyes, kromatikus sirató bomlik ki előttünk, míg a hegedűkar magasan mintha gyászfátylat lebegtetne. A szóló a basszus szakadatlan gyászmenete felett egyre magasabbra, egyre távolabbi régiókba emelkedik. A harmadik, zárótétel bartóki hagyományokat követő lendületes tánc, amely feloldja a hallgatók szorongását, borúját. A parázs szólóhegedű a „prímás”, a kíséret kontra-szerű, népi zenekart idéző. Gyors párbeszédük megszólaltatása harmonikus, remek. A közönségsiker kétségtelen.
A koncertet záró szám az est egyetlen fájó pontja. Szigeti István „Uram, meddig felejtkezel el rólam?” című I. kantátájának ősbemutatója kevéssé sikerült Bach-utánzat benyomását kelti, mely azonban a Bach-kantátáknak csak maivá hangolt külső jegyeit hordozza, nem pedig azok zenei sokrétűségét. Az énekes szólistára bízott nehéz, kissé természetellenes hatást keltő melizmák és a polifon kíséret nemegyszer elveszítik az összhangot, szétcsúsznak, de a „hogyan” még kócossága ellenére is felülmúlja a „mi”-t.
Szívesebben emlékezem a koncert megelőző darabjaira, a kiváló vonós szólókra, a letisztult zenekari hangzásra, az arányos, énekes előadásukban is remekül formált Vivaldi-tételekre. (Fedoszov Júlia)
