Pünkösd hétfőn került sor a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek online fesztivál részeként a Zuglói Filharmónia Liszt-Bartók hangversenyére a Művészetek Palotájában. A program egyik zeneszerzőtől sem a leggyakrabban hallható művekből válogatott. A Liszt-blokkban a zeneszerző legutolsó szimfonikus költeménye, A bölcsőtől a sírig nyitotta az estet, majd a Haláltánc hangzott fel, ami Liszt két másik versenyművéhez – az Esz-dúr és az A-dúr zongoraversenyhez – képest viszonylag kevéssé játszott. A hangverseny második felét Bartók Béla zenéje töltötte ki, A fából faragott királyfi című balett , méghozzá nem az általában szokásos zenekari szvitformában, hanem valóban színpadi műként, a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatóinak közreműködésével.
A két Liszt-darab eszmei mondanivalójában rokon szálakat mutat, hiszen a Halál mindkettőben központi motívum. A szimfonikus költemény közvetlen ihletője Zichy Mihály A bölcsőtől a koporsóig című tollrajza volt, amely rajz később megjelent a kiadott partitúra francia nyelvű címlapján. A darab különlegessége, hogy az előző tizenkét szimfonikus költeménytől eltérően ez a darab nem egybekomponált, hanem háromtételes, és mindegyiknek külön programot adott a komponista: az 1. tétel A bölcső, a 2. tétel Küzdelem a létért; 3. tétel A sír: a túlvilági élet bölcsője címet viseli. Az idősödő Liszt – ellentétben korábbi szimfonikus költeményei többségétől – nem a küzdelmet, utána pedig a dicsőséges győzelmet festi meg, hanem befelé fordul és az élet értelméről elmélkedik. A Kovács János vezényelte zenekar már rögtön az első perctől ráhangolódott a mű filozofikus hangulatára, ami nemcsak azért lehetett nehéz a zenekar tagjai számára, mert üres teremben, közönség nélkül kellett játszaniuk, hanem hiányozhatott az este hangulata is. A felvételt valamikor kora délután készítették – nem kellett Miss Marple-ként az előadók karóráit vizsgálgatni, hogy rájöjjünk, azok nem a valós időt mutatták, a vágások miatt is korábbi felvételt sejthettünk –, tehát nem élő közvetítésben volt részünk. (A karantén alatt számos művész interjújában lehetett arról olvasni, hogy bár tudatában volt, hogy aznap este nem lesz fellépése, mégis, este hét körül olyan érzése volt, mintha lélekben koncertre vagy színházi előadásra készülne. Ez a hangulat nyilván még nem volt meg kora délután, ám a produkción ez egyáltalán nem hagyott nyomot.) Kovács János mély, elgondolkodtató előadást rajzolt elénk muzsikusaival, és pálcája alatt határozottan és szinte láttatóan formálódtak meg a tételprofilok.
Az ezt követő Haláltánc hangulatában, tematikájában is szorosan kapcsolódott az elhangzottakhoz. Bár az is igaz, hogy az itt megjelenő halálábrázolás még nem azt a belenyugvó, rezignált, kiábrándult hangütést képviseli, mint amivel majd Liszt késői műveiben találkozunk, hanem sokkal inkább a téma kegyetlen, infernói oldalát világítja meg. Tudomásom szerint ez a zenetörténet első olyan műve, melynek alapját teljes egészében az ősi gregorián dallam, a Dies irae adja. (Berlioz a Fantasztikus szimfónia Boszorkányszombat című zárótételében ugyan már korábban „felfedezte” magának a dallamot, de ott csak a mű egy részében, a cselekmény színezésére, epizódként használta.) A szólót a zuglóiak egyik büszkesége, a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium egykori tanulója, Pellet Sebestyén játszotta. A fiatalemberről azt is lehet tudni, hogy már mind a három nagy Liszt-versenyművet „bekebelezte” és hogy ez év májusában adott BA diplomakoncertjén nem kisebb művet adott elő, mint Liszt h-moll szonátáját. Liszt iránti lelkesedése látszott is interpretációján. A fiatal muzsikus számtalan erényt mutatott meg előadásával: pregnáns billentést, kifogástalan technikát, előadói dinamizmust, koncentráltságot, ugyanakkor felszabadultságot is. Ha lett volna közönség, bizonyára zúgó vastaps köszöntötte volna, és legalább egy ráadás nélkül nem úszta volna meg.
A szünet után Bartók balettje töltötte ki a koncert második felét. Bár nem vagyok tánckritikus, hogy megítéljem az interpretációt (különben is, suszter maradjon a kaptafánál), úgy vélem, hogy az MTE táncművész szakos hallgatói igazi, érett produkciót mutattak be. A koreográfiát (plusz a jelmezt és a világítást is) a horvát Leo Mujić jegyezte. Olvasatában – legalábbis az általam ismert más Fából faragott-verziókhoz képest – sokkal nagyobb súlyt adott a Tündér (Nagy Gvendolin) alakjának, aki nagyon is részt vesz a történésekben. Ábrázolásában már-már arra gondolunk, hogy azért támaszt akadályokat a Királykisasszony (Beppu Mayu, Takamori Miyu m.v., Antoneta Turk) és a Királyfi (Topolánszky Vince, Kaszab Bence) közé, mert ő maga sem érzéketlen a Királyfi iránt, akit az előadás folyamán kétszer is homlokon csókol. Tetszett a Fából faragott királyfi (Yoshioka Yuho, Pavleszek László) megkomponált esetlensége és az, hogy színpadi jelenétével Mujić kitágította az alkotói teret, és kihasználta az üres nézőteret. (Élő előadás esetén ez nyilván nem lesz majd lehetséges.) Jó ötletnek tartom azt, hogy nemcsak három táncos formálta meg a főszerepeket, mivel így többen is lehetőséget kaptak a szereplésre. A film világát, a képátmeneteket idézték a váltások: többször is egyidőben volt látható színpadon a váltó és váltott szereplő, az egyikük elsuhant, a másik maradt. A végig magas színvonalat a próbavezető balettmesterek – Kazinczy Eszter és Macher Szilárd – munkája biztosította, valamint a Zuglói Filharmonikusok pontos, precíz, érzékeny zenei aláfestése.
Kovács Ilona