Malina János
Családias hangulatú hangversenynek ígérkezett a Szent István Filharmonikusok május 4-i zeneakadémiai koncertje, amelyre a „Gaudeamus” sorozat keretében került sor. A vendégkarmester ugyanis Kelemen Barnabás, az est szólistája pedig fia, Kelemen Gáspár volt. Előre kell azonban bocsátanom: a zenei színvonal azt igazolta, hogy az előadók semmiképp sem pusztán maguknak muzsikáltak, hanem a közönségnek igyekeztek abszolút zenei élményt nyújtani – mégpedig nagyon is eredményesen.
A nyitószám Beethoven Prometheus-nyitánya volt, s ez a különlegesen koncentrált, szenvedéllyel és izgalommal telített zenekari darab a maga öt percnyi terjedelmében is képet adott a zenekar kitűnő erőiről csakúgy, mint Kelemen Barnabás – rá szólistaként is jellemző – karmesteri impulzivitásáról és koncentráltságáról.
Amit persze sokan lélegzetvisszafojtva vártunk, az elsősorban Kelemen Gáspár találkozása volt a Beethoven-hegedűversennyel, azzal a fölülmúlhatatlan mű-óriással, amely pályájuk csúcsán járó nagy hegedűsöknek is rendkívüli kihívást és próbatételt jelent. A Kelemen Barnabáshoz hasonlóan úgyszólván még csodagyermek-korban járó művészek esetében pedig mindig fölmerül a kérdés, hogy nem volt-e még elhamarkodott vállalkozás ezzel a kivételes alkotással a közönség elé lépni, éppen ezen mérni le az ifjú művész érettségét. Nos, megítélésem szerint a vállalkozás semmiképp sem volt elhamarkodottnak mondható. Kelemen Gáspár teljesítményéről e produkció alapján egyértelműen úgy gondolom, hogy mind technikai felkészültség, mind pedig személyes művészi kifejezőkészség tekintetében olyan fokra jutott, amely indokolja a Beethoven-hegedűverseny kihívásával való szembenézést, és azt, hogy a művel való találkozásáról a nagyközönség előtt adjon számot. Azok a – mondjuk így – hiányosságok, amelyek Kelemen Gáspár játékában megnyilvánultak, röviden összefoglalhatók.
Az egyik egyszerűen egy hangerő-deficit volt, amelynek révén nem volt egészen egyenrangú partnere a zenekarnak; ez nyilván a hangszer szerényebb kvalitásának és a felnőtt játékosénál még fejletlenebb izomerőnek is betudható. A másik jellemző pedig a kitűnően, sőt helyenként megragadóan megformált részletek és karakterek bizonyos összeforratlansága, egyenetlensége, az igazi átütőerő hiánya volt. A nyitótételben például a nagyszabású, helyenként Paganinire utaló, de jól felépített cadenza volt a legemlékezetesebb: itt az ifjú művész hangszíne is acélosabbá, személyes jelenléte ugrásszerűen intenzívebbé vált. A legérettebben megformált tétel a Larghetto volt; ezt Kelemen Gáspár megragadó bensőségességgel, a nüanszok iránti kifinomult érzékenységgel formálta meg. Fölényes virtuozitása elsősorban a zárótételben mutatkozott meg, de itt is megfigyelhettük, hogy a cadenzában játéka hirtelen még átéltebbé, intenzívebbé vált. Mindent összevéve: Kelemen Gáspár remekül helytállt, de tehetsége még sokkal többet ígér.
Mindeközben a zenekar sem játszott alárendelt szerepet: választékos zenekari színeknek, elsőrangú és kristálytiszta fafúvósoknak örülhettünk; a zenekar világos vonalvezetéssel, a fortékban izmosan, mégis áttetszően és fegyelmezetten szólalt meg, és élményszerű, átszellemült pianissimókat is kicsalt belőlük az est karmestere.
A műsor tetőpontját azonban kétségkívül a zárószám, Brahms 1. szimfóniája jelentette. Kelemen Barnabás ebben egyértelművé tette, hogy rangos művész a karmesteri pódiumon is. A Szent István Filharmonikusokról a legutóbbi két alkalommal is megállapíthattam, hogy átlagon fölüli, abszolút professzionista zenekar, amelynek a legjobbak között a helye az erős budapesti mezőnyben. Az együttesből Kelemen Barnabás is kihozta a benne rejlő magas technikai színvonalat, vezénylése egyszerre volt körültekintően precíz és szenvedélyes; ebben a tekintetben egy másik kiváló hegedűsből lett kiváló karmestert, Takács-Nagy Gábort juttatta eszembe. A legizgalmasabb tapasztalat mégis az volt, hogy a későn megszületett 1. szimfóniában, elsősorban a nyitótételben egy mindenféle rezignációtól, őszies színektől mentes, drámai, zaklatott és heroikus, fiatalos Brahmsot mutatott meg rendkívül meggyőző erővel. A terjedelmes tétel mindvégig energiától duzzadt, a feszültség egy pillanatra sem lankadt, s a tragikus mozzanatok sem vezettek végső összeomláshoz. A mélypontot a komor és látomásos lassú tétel jelentette, amelyben emlékezetesen szépen szólalt meg a zenekar brácsaszólama. A 3. tétel derűs közjátéka után a zárótétel megrendítő lassú bevezetőjét egy mámoros, túláradó örömöt sugárzó Allegro követte – himnikus erejű, fényekben és színekben tobzódó előadásban.
