Szent István Filharmonikusok – 2024. február 3. Zeneakadémia

0
41

Malina János

 

Február 3-án a Zeneakadémia nagytermében Baráti Kristóf vezényletével és közreműködésével tartotta meg a „Gaudeamus” bérlet harmadik koncertjét a Szent István Filharmonikusok együttese. A főleg orosz darabokból összeállított program egy nyitányként funkcionáló Csajkovszkij-indulóval kezdődött, két szólóhegedűre és zenekarra komponált zsánerdarabbal folytatódott, majd a második félidőben változott a kép, és egy nehéz, igényes és sokszínű zenekari szvitben arra vállalkozott Baráti, hogy teljes karmesteri vértezetben mutatkozzon be a közönségnek.

Csajkovszkij alkalmi Szláv indulója a maga harsányságával hatásos kezdéssel szolgált, és jó alkalom volt a rézfúvós szekció tömör és fényes hangzásának demonstrálására, de nem jelentett különösebb zenei kihívást sem a zenekar, sem a karmester számára. Ezzel együtt jól érzékelhettük, hogy a Baráti hegedüléséből, egész egyéniségéből sugárzó nyugalom a karmesteri dobogóra állva is sajátja maradt. És feltűnt az is, hogy az alapjában hangos darabban – végül is indulóról van szó! – milyen plasztikusan, kifejezően szólaltak meg a pianók és a decrescendók.

A következő Csajkovszkij-műhöz, az Egy kedves hely emléke című háromtételes zsáner-concertinóhoz már hegedűvel a kezében lépett a pódiumra Baráti Kristóf. Ennek első, Meditáció című tétele a Hegedűverseny lassú tételének elvetett változataként született. Bár kevésbé ihletett és nagy lélegzetű, mint a végleges változat, azért ez a kamarazenekaribb fogantatású, ábrándos tétel is értékes zene, amelynek hegedűszólamát különlegesen puha hangszínnel, érzékeny dallamformálással játszotta Baráti.

A Scherzo tétel mintha Rimszkij-Korszakov Dongójának előképe lett volna; a főrészben a szólista és a zenekar precíz együttjátékát élvezhettük, amiben fontos szerepet játszott a koncertmester, a fiatal Sztathatosz Sebestyén, aki remekül vezette a zenekart, amikor a szólista a virgonc futamokkal volt elfoglalva.

Ravel Tzigane című kompozíciója minden tekintetben szabálytalan, bár mindenképpen jóval izgalmasabb zene, mint az addig hallottak voltak. A hosszú bevezető szólóban erőteljesen domborodott ki a kifejezetten magyaros jelleg, a zenekarral bővített második részben pedig a megszokottnál sokkal differenciáltabbnak érzékelhettük a sokféle karaktert és zenei asszociációt, amelyet ez a mozaik- vagy montázsszerűen kialakított darab magába foglal: Brahms, Liszt és Bartók fordulatai villantak fel egymás után, s mintha Ravel egy táncház levegőjét is megsejtette volna. Mindez pedig mintaszerű egzaktsággal és pregnánsan szólalt meg, nem csupán Baráti Kristóf, de a zenekar részéről is.

Az eladdig is jól vizsgázó zenekar valódi erőpróbája azonban Prokofjev Rómeó és Júlia szvitje volt, amely a koncert második részét alkotta. A szerző három különböző koncertszvitet is összeállított a balettzene anyagából, ezúttal azonban nem ezek egyike, hanem az eredeti 1. és 2. szvit tételeiből álló válogatás – az összes szvit anyagának mintegy a fele – csendült fel.

Mint az első félidő alapján sejthettük, Baráti Kristóf nem illetődött meg az ezúttal vele farkasszemet néző nagy létszámú együttes láttán, és mindvégig határozottan kézben tartotta a zenekart. Nem hagyhatjuk persze figyelmen kívül, hogy remekül meghangszerelt, igen hatásos szvitzenéről volt szó, amely – ha adva van a zenekar megfelelő technikai színvonala és precizitása – jól „eladja magát”.  Kíváncsiak leszünk tehát majd arra a Baráti Kristóf karmesterre is, aki elmélyültebb, komplexebb műveket, mondjuk Mozartot vagy Bartókot dirigál majd. Annyi biztos azonban, hogy Prokofjev zenéjét kitűnő előadásban hallhattuk. A zenekar színvonala mindenesetre jócskán meghaladta azt, amit „megfelelő technikai színvonalnak és precizitásnak” nevezhetünk. Néhány hónapon belül ugyanis már harmadszor győződtem meg arról, hogy a Szent István Szimfonikusok igen felkészült és rendkívül lelkes zenekar, amelynek ott a helye az élvonalbeli együttesek sorában.

Baráti pedig jól hallhatóan alapos műhelymunkát végzett a zenekarral: erre utaltak nem csupán a továbbra is következetesen kiemelt dinamikai kontrasztok, az életteli ritmika, a humoros és groteszk elemek érvényesülése, de elsősorban az a gondosan kidolgozott, gazdag és változatos színvilág, amely végigvonult a tizenegy tételen, és ami olyan érdekfeszítővé tette a teljes előadást.

Zenekar és karmester jól érezhetően inspirálta egymást – remélem, nem utoljára.