Kovács Ilona
A Szent István Filharmonikus Zenekar (Gaudeamus bérletük 3. hangversenyén) – Káli Gábor vezényletével – vonzó műsort kínált a bécsi klasszikától a 20. századig. Négy zeneszerző tollából hangzottak el kompozíciók – változatos műfajokkal. Hallhattunk két nyitányt, két hangversenyáriát, egy szimfonikus költeményt és az est zárásaképpen öt karakterdarabot.
A Zeneakadémia műsorfüzete szerint eredetileg egy sokkal komolyabb hangvételű műsort hirdettek erre az estre, benne egy Stravinsky-féle J. S. Bach Prelúdium és fúga-átirattal és Brahms Német requiemjével. Nem tudhatom, hogy az új program összeállítóinak mennyi idejük volt új műsort tervezni, de ha korábbi repertoárdarabokból válogattak is, vélhetően a sokszínűség megmutatása volt a céljuk. Meglehet, hogy véletlen, de az elhangzott művek komponistáit számos közös vonás kötötte össze. Felix Mendelssohn-Bartholdy, W. A. Mozart, Liszt Ferenc és Dohnányi Ernő koruk legnagyszerűbb zongoraművészei voltak, ez pedig zenekari alkotásaik hangszerelésén is megmutatkozott, a zeneirodalom kiváló hangszerelőiként tartjuk őket számon. Közös a négy szerzőben az is, hogy sokat utaztak, ennek köszönhetően sokféle hatást szívtak magukba. A hangversenyt nyitó darab, Mendelssohn Hebridák-nyitánya például egy konkrét utazás zenei lenyomata. A 20-as évei elején járó zeneszerzőt annyira lenyűgözte a zord skót táj, a viharos tenger hullámzása, a magányos szigetek és egy különleges barlang látványa, hogy még rögtön ott, a helyszínen felvázolta a mű nyitótémáját, és azon nyomban elküldte szeretett nővérének, Fanninak, hogy megossza vele azt a különleges élményt, amit akkor átélt. Ezt az érzést varázsolta elénk a zenekar a markáns karakterizálással, az élénk kontrasztokkal, és az érzékeny, gyorsan változó dinamikával. Az interpretáció egyik legszebb pillanataként éltem meg a második téma visszatérését közel a befejezéshez. A mű elején eredetileg csellók exponálták ezt a dallamot, itt a klarinétok vették át, magával ragadóan megmutatva azt a nyugodtságot és megkönnyebbülést, amit néhány ütemmel korábban, a tengeri vihar ábrázolásakor aligha tudtunk még elképzelni. Káli Gábor együttesének sikerült megmutatni a mű értékeit és az ilyesfajta igényes megszólaltatás után megérthetjük Johannes Brahmsot, aki a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott a műről. A dicséretekkel meglehetősen fukarul bánó Brahms állítólag egyszer azt mondta, hogy összes kompozícióját örömmel odaadná, ha valami hasonlót tudna írni, mint a Hebridák-nyitány.
A hangverseny további részében nem konkrét földrajzi helyekre, hanem a mesék és legendák birodalmába utaztunk a zene segítségével. A szünet előtt három Mozart-meserészlet hangzott el. A Lucio Silla nyitánnyal az ókori Rómába, majd a Szöktetés előképének tartott Zaide című – egyébként befejezetlen – Singspiel részletével a török szultán birodalmába, mi több, a háremébe nyerhettünk betekintést. A félbemaradt operát a zeneszerző életében nem adták elő, de vannak benne olyan mívesen kidolgozott jelenetek, amiket önálló koncertáriaként szoktak előadni. Ilyen például Zaide áriája az I. felvonásból (Ruhe sanft mein holdes Leben… – Pihenj szelíden, kegyes életem, K. 344), ami a rabszolgaként fogvatartott lány kétségbeesését, helyzetének reménytelenségét meséli el.
A másik Mozart-ária – a Schon lacht der holde Frühling (Már nevet a szende tavasz, K. 580) a Sevillai borbély német változatához készült felhasználatlan betétária, ennek a hangszerelése maradt befejezetlen. (Természetesen ez a Sevillai borbély még nem a híres Rossini-féle opera, hiszen 1789-ben – mikor Mozart ezt az áriát megírta – Rossini még meg sem született meg, ez a Paisiello-féle Figaro-történethez készült.)
A Mozart-áriáknak Csővári Csilla volt a szólistája. A szólista, a karmester és a zenekar között nagyon szoros volt az összhang, a Mendelssohn-nyitányhoz képest jelentősen karcsúbbá váló zenekar kiválóan kísért, a szólista nagyszerűen énekelt és az első perctől kezdve láthatóan egy hullámhosszon voltak az előadók.
Káli Gábor vezénylési stílusára általában jellemző, hogy mindent részletekbe menően megmutat a muzsikusoknak. Ez a rövidebb daraboknál remekül működött, a szünet utáni hosszabb lélegzetű szimfonikus költeményben, Liszt Prométeuszának interpretációjában azonban azt éreztem, hogy itt és most egy kicsit elveszett a részletekben, és nem építette fel azt az ívet, amit ez a darab elmesél, a tüzet ellopó titán büntetésétől, a fájdalmon és a reményen keresztül a Lisztnél szinte kötelező apoteózisig.
A hangversenyt záró Dohnányi Szimfonikus percek öt tétele azonban feltette a koronát az estre. Talán nem annyira közismert, hogy voltaképpen ez is mesezene: Dohnányi második felesége, Galafrés Elsa kérésére A szent fáklya című tánclegendához írta e tételeket, és ennek a műnek a részleges bemutatójával köszöntötte a Filharmóniai Társaság megalakulásának 80. évfordulóját is, többek között azzal a gesztussal, hogy sok szép hangszerszólóval kedveskedett zenekarának. Ezeket a zuglói együttes muzsikusai is láthatóan nagy átéléssel és élvezettel játszották. Remekül visszaadták a zenéből áradó érzelmeket, és igazi örömzenévé avatták a Dohnányi-kompozíciót.
