Malina János
Rendkívül ambiciózus programmal állt közönsége elé május 13-án a Szegedi Szimfonikus Zenekar. Különleges és egyedi koncertprogramjairól is ismert művészeti vezetőjük, Dubóczky Gergely vezényletével Arvo Pärt rövid kompozícióját, a Silhouette-et követően Ravel bal kézre írt Zongoraversenyét és La valse című tánckölteményét, majd a hangverseny második felében Stravinsky Tavaszi áldozatát adták elő a Nemzeti Színház színpadán. Arvo Pärt 2008-ban vonószenekarra és ütőhangszerekre komponált, 2015-ben átdolgozott kompozíciójával a mai zene vált a program kiindulópontjává, s innen ugrott, majd lépdelt vissza 1913-ig, az új zene diadalittas és botrányos áttörésének szimbolikus dátumáig. Az est másik vezérmotívuma Párizs, a négy mű közül három ősbemutatójának színhelye volt.
A néhány perces Pärt-mű afféle zenei modellje a párizsi Eiffel-toronynak, amely egyszerre testesíti meg a szerző vonzalmát a fülnek kellemes hangzások iránt, és az erőteljes vizualitást, amely ebben az előadásban is szinte láthatóvá tette az építmény szerkezetét és vonalainak kecsességét és lendületességét.
Ravel bal kézre írt zongoraversenyének szólistája Kiss Péter volt, akit korábban csakis kortárs zenét játszó, kitűnő kamarazenészként volt alkalmam hallani, ezért örömmel vártam, hogy a szólista szerepkörében is megismerjem. Nos, szereplése valóban sokban gazdagította a róla alkotott képemet. Zenei személyiségének súlya, kisugárzása volt: a szokásosnál szükségképpen vékonyabb zongora-faktúrával is egyensúlyt tartott a zenekarral, technikailag kifogástalanul játszott, és Ravel gyengéd vagy álmodozó karaktereit is átélten, líraian tolmácsolta. Dubóczky Gergely pedig hatalmas kontrasztokat, valósággal impresszionista színorgiát csalt ki a zenekarból. Ráadásszámként Kiss Péter egy Poulenc-művet játszott el: a picit frivol, ám alapjában szívfájdító darabban ismét meggyőződhettünk játékának érzékenységéről.
A zenekari színek csillogtatására azután a program hátralevő része is igen sok lehetőséget kínált. A La valse (a Boleróval együtt) lehetett alapja annak a Pernye András által megfogalmazott véleménynek is, miszerint, ha a dolog csak a hangszerelési képességen múlna, Ravel volna a legnagyobb zeneszerző a világon. Ma inkább úgy látjuk, hogy nem ezek a legjelentősebb művei, s hogy a többiek révén éppen elég nagy zeneszerző így is, de kétségtelen, hogy két eksztatikus fokozásba torkolló, ugyanazt a tánczenei anyagot makacsul, más-más színekbe öltöztetve ismételgető „hangkölteményét” maga Ravel is kulcsfontosságúnak tartotta. Dubóczky vezényletével a zene feltartóztathatatlan lendülettel, ugyanakkor feszesen és fegyelmezetten gördült előre, a karmester szinte egész testével szuggerálta a keringő ritmusát, miközben nem engedett a precizitásól sem, és remekül osztotta be a zenekar erőit a robbanásszerűen bekövetkező befejezésig.
A legnagyobb fa, amelybe zenekar és vezetője ezen az estén belevágta a fejszéjét, természetesen Stravinsky magnum opusa, a Tavaszi áldozat volt. Megvallom, féltettem is kissé a zenekart, hiszen egy kifejezetten gyenge akusztikájú helyszínen (vajon lesz-e valaha méltó hangversenyterme Szegednek?) egy az állandó létszámát nyilvánvalóan jóval meghaladó apparátust igénylő (öttagú fafúvós szólamok stb.), híresen nehéz darabot tűztek a műsorukra. Dubóczky azonban, úgy látszik nem az a szorongós alkat: elvállalta, hogy megszólaltatja ezt a jelentős művet Szegeden, és nagyon jól tette. A terem ugyan semmit sem változott, de a zenekaron jól hallhattuk a művészeti vezető kétéves munkájának eredményét.
Nem is az egyes művészek játékának perfekciója volt az, aminek leginkább örülhettünk, hanem az az összedolgozottság, ami a vonós szólamok hangszínében, a fúvósok remek és precíz összjátékában, és az egész zenekar játékának koncentráltságában és erőteljességében nyilatkozott meg. A hallatlanul nehéz fúvós szólókat tartalmazó műben itt-ott hallottunk csak halványabb megnyilvánulásokat; ezzel szemben a mű monumentális szakrális táncai elementáris erővel, a fiatalság, a tavasz, a természet képei pedig frissen és üdén szólaltak meg; különösen megragadóan tolmácsolták a II. részt nyitó misztikus hangulatú zenei anyagot, s varázslatosan hangzott itt az öt fuvola együttese is. Az alapjában szigorú alkatú Dubóczky pedig az eksztázisig tudta eljuttatni zenekarát.
