Malina János
Egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a szegedi Nemzeti Színházban február 27-én, amikor ott orosz estet adott a Szegedi Szimfonikus Zenekar, új művészeti vezetője, Dubóczky Gergely vezényletével és Baráti Kristóf közreműködésével. Kétségtelen, hogy maga a műsor is vonzóra sikerült: az első részben Csajkovszkijtól a Rómeó és Júlia nyitányfantáziát a Hegedűverseny követte, a szünet után pedig Rachmaninov Szimfonikus táncai csendültek fel. Az érdeklődés azonban minden bizonnyal a zenekar életébe új színt és fiatalos lendületet hozó Dubóczkynak és a nagyhírű szólistának is szólt.
A Nemzeti Színház kegyetlen akusztikájában nem kezdődött igazán biztatóan a hangverseny: a nyitányfantázia elején a fúvóskar kissé bizonytalan intonációja, és a vonós szólamok kissé matt, fénytelen hangzása, illetve a szólamok hangzásának össze nem olvadása csökkentette a Dubóczky által gondosan és meggyőzően megformált karakterek maradéktalan érvényesülését – miközben a vonósok dallamívei nem nélkülözték az expresszivitást. Ám ha a színek ragyogóbbak és összecsiszoltabbak lehettek volna is időnként, a zene szenvedélyessége mégis eljutott a hallgatóhoz, s a tragikus csúcspont, a katasztrófát követő halk szívdobbanások megrendítő erővel szólaltak meg.
A hegedűversenyben figyelmünknek egy jó részét a szólista kötötte le, s ez talán a zenekarnak is segített abban, hogy magára találjon. A legizgalmasabb kérdés ugyanis itt az volt, hogy hogyan zajlik le napjaink eszközeiben talán legvisszafogottabb, legcizelláltabb hegedűsének és a mainstream hegedűverseny-irodalom talán legvaskosabb darabjának találkozása. (Különös, hogy ez a szélső tételekben megjelenő nyerseség milyen tökéletesen hiányzik a könnyed és szinte áttetsző benyomást keltő Rokokó variációkból.) Nos, Baráti interpretációjában valóban hiába kerestük volna azt az elementáris – persze kissé színpadiasnak is mondható – temperamentumot, amely egy Kopatchinskaja előadásában olyan szuggesztíven emeli ki a darab helyenként már-már túllihegett pátoszát. Baráti Kristóftól az ilyesmi rendkívül távol áll, és – a kellő feszesség és technikai tűzijáték megléte mellett – a darabban rejlő lírai-bensőséges megnyilvánulások felmutatására koncentrál: különösen a lassú tételben rendkívül meggyőzően és szívhez szólóan. A karmester számára viszont különleges kihívást jelentett Baráti egyéni megközelítése: az egyeztetés közte és a zenekar között ugyanis nagyfokú érzékenységet és koncentrációt kívánt. Érthető, hogy ez a legtökéletesebben a lassú tételben sikerült; de a mű számos más részlete is emlékezetesen szépen szólalt meg, így a nyitótétel második felében feltűnő tündéri-mesei karakterek, vagy a zárótétel nagy energiával kirobbanó kezdése.
A versenymű előadását nagy lelkesedéssel fogadta a közönség; s ugyanígy tett a koncert végén is, jóllehet akkor nem állt szólista a pódiumon, aki kiválthatta volna az ünneplést. A hallgatóság jól érezte ugyanis, hogy a második félidőben magasabb fokozatra kapcsolt a zenekar és karmestere. Egyrészt egy ritkán – bár szerencsére egyre többet – hallható remekművel találkoztak, hiszen Rachmaninov utolsó szimfonikus műve sok tekintetben új kezdetet jelent: nem tudjuk igazán megmondani, hogy itt a jól ismert, posztromantikus zeneszerző művét halljuk-e még, vagy pedig vibráló, eredetiséggel teli, vérbeli 20. századi zenét; miközben a Rachmaninovra amúgy nem elsősorban jellemző humorból sincs hiány. Másrészt a darab nem csupán fantáziadús és kamarazeneszerűen áttört, de a zenekarral szemben is messzemenő igényeket támaszt, a tagoktól pedig szólisztikus teljesítményeket követel.
Ennek a kihívásnak bizonyára szerepe volt abban, hogy éppen a legnehezebb műben vizsgázott a legjobban a zenekar. Nem csupán a vonós szólamok születtek újjá, de egy sor remek megmozdulást hallhattunk Kosztándi István koncertmestertől, az első fuvolástól és klarinétostól, illetve a kitűnő szaxofonostól is, hogy csak a legemlékezetesebbeket soroljam. A kompozíció kaleidoszkópszerűen változó formái és színei egy pillanatra sem hagyták lankadni a hallgató figyelmét; Dubóczky a maga igen hajlékony tempóival és agogikai gesztusaival szervesen kapcsolta össze a képeket, hangulatokat és idézeteket, erőteljesen kiemelve a mű különlegesen életteli, pregnáns ritmikáját is. Remélem, hogy ez a kitűnő előadás záloga lesz az együttes és művészeti vezetője további ígéretes együttműködésének.
