Szegedi Szimfonikus Zenekar 2023. október 31. – Szegedi Nemzeti Színház

0
63

Malina János

Igazgatója, Gyüdi Sándor vezényletével adott halottak napi hangversenyt október 31-én a Szegedi Szimfonikus Zenekar a helyi Nemzeti Színházban. A program középpontjában Mozart és Süßmayr Requiemje állt; az ezt megelőző rövidebb félidőben Schubert 4., c-moll („Tragikus”) szimfóniája csendült fel.

A Schubert-szimfónia leginkább – autentikus, de nem igazán jellemző – mellékneve, valamint moll hangneme miatt kerülhetett a Requiem mellé a műsorba, jóllehet a két darab zeneileg nem igazán rímel egymásra. Ez persze nem jelentett valódi problémát, miután szünet is elválasztotta őket. Maga az előadás viszont némi csalódást keltett: míg egyfelől meggyőző tempók, kellő fegyelem és szinkronitás jellemezték, a vonósok hangzása nem volt igazán összecsiszolt és nemes, a karmester pedig minden korrektsége mellett sem egészen tudott teljesen letérni a szabályosság és személytelenség kitaposott útjáról. A „rossz” ütemrészekre eső súlyok hallhatók voltak, de nem jelentettek különösebb izgalmat; a lassú tételben a nyugtalan moll ellenanyag kissé túlságosan józan volt, és a tétel vége felé a dallam hangsúlyos mixolíd fordulata sem volt igazán expresszív. A scherzóban megint csak feltűnt a kissé fénytelen vonóshangzás, és elkelt volna egy kicsit több tagolás, agogikai beavatkozás is a 3/4-es lüktetés monotóniájának megtörésére. A trió valamelyest szélesebb tempója viszont jóleső kontrasztot jelentett. A zárótételben a klarinét valamilyen okból kissé háttérbe szorult, kissé elfedték a vonósok – ebben a Nemzeti Színház gyenge akusztikája is ludas lehetett, de a probléma azt is megmutatta, hogy a zenei szövet nem volt ideálisan áttetsző. A kidolgozási részt megelőző generálpauzán pedig kissé átsiettek az előadók. A lendületes tétel mindenesetre kevésbé szenvedte meg a monotónia kísértését, mint a többi, bár a schuberti átszellemültség, az igazi pianissimók itt sem voltak igazán jellemzőek. Ezzel szemben az első fuvolista és a fagottpár igazán kitett magáért, s a két natúrtrombita karcsú hangjai is ragyogást vittek az összhangzásba.

Annál nagyobb örömet jelentett, hogy a Mozart Requiem előadása a szimfóniáénál jóval élettelibb volt: Gyüdi Sándor ebben egészen otthon érezhette magát, mert határozottan magára talált. Segítségére volt ebben a szintén általa vezetett Vaszy Viktor Kórus, amely az előadás egyik erős pontja volt. Ha az egyedül maradó férfi szólamok nem szóltak is ugyanolyan tömören, mint a szoprán és az alt, a teljes kórus hangzása igazán meggyőző volt, a szoprán szólam pedig magában is magvasnak bizonyult. És nem volt probléma sem az intonációval, sem a pontossággal, sem a fegyelmezett dinamikával.
Ha jól hallottam, a basszetkürtöket klarinétokkal helyettesítették, ami elvett valamit a darab hasonlíthatatlan, bársonyos hangzásából; a mű legjelentősebb hangszerszólója viszont, amelyet a „Tuba mirum” tételben játszik a harsonás, nagyon expresszíven szólalt meg.

A szólókvartett tagjai közül minden tekintetben kiemelkedett – az ugyancsak szegedi születésű – Megyesi Zoltán míves és magával ragadó éneklése, de ez nem jelentette azt, hogy a kvartettben is kiegyenlített hatást keltő szólisták közül a többiek ne álltak volna kiválóan helyt. A szopránénekesnő, Somogyvári Tímea Zita csodaszép hang tulajdonosa, aki a „Domine Jesu Christe” és különösen a „Benedictus” tételben átszellemült és magával ragadó is volt. Az alt szólamot éneklő Laczák Boglárka hangszíne valamelyest világosabb az ideálisnál (mármint ennek a szólamnak a szempontjából), de ő is kifejezően, jól deklamálva énekelt. A kvartettből Altorjay Tamás tűnt némileg kevésbé meggyőzőnek mind hangilag, mind pedig a néha elnagyoltnak ható zenei formálás szempontjából.

Oratórium-karmesterként már nem okozott semmilyen hiányérzetet Gyüdi Sántor. A zenei események és folyamatok súlyát jól érzékelhettük, a „Dies irae” trombitákkal színezett ragyogása lenyűgöző hatást keltett, a tömbszerű kórusok händelien szóltak, nem sikkadtak el a „Rex caelestis” festői kontrasztjai, finom pianissimókat hallottunk, és a karmesternek sikerült felidéznie az „Agnus Dei” misztikumát, megrendültségét is.