Malina János
A Vaszy-bérlet keretében adott hangversenyt a Szegedi Szimfonikus Zenekar április 26-án a Nemzeti Színházban, Jacopo Sipari di Pescasseroli vezényletével. A műsoron Grieg a-moll zongoraversenye és Sosztakovics 5., d-moll szimfóniája szerepelt.
Grieg versenyművének szólistája a húszesztendős Baross Ádám, a salzburgi Mozarteum hallgatója volt. Felkérése azonban semmi esetre sem tetszett elhamarkodottnak, mert nem csupán teljesen felkészültnek bizonyult a szerfölött nehéz versenymű előadására, de sok tekintetben érett, tudatos művész benyomását keltette; ugyanakkor határozottan úgy éreztem, hogy ez az előadói egyéniség a teljes kiforrottság eléréséig még sokféle módon változhat, fejlődhet; vagyis hogy még további pozitív meglepetések érhetnek minket.
Baross mindjárt a zongora belépésének ütemében – mintegy hangsúlyozva a pillanat jelentőségét – emfatikusan megváratta, széthúzta a daktilus-ritmus két rövid hangját. Egy pillanatig rosszat is sejtettem, de hamar elvált, hogy szó sincs önkényességre, szabadosságra való hajlamról, mert azután nagyon is visszafogottan, tudatosan és differenciáltan bánt az agogika eszközeivel. Zongorázása, hangja kifejezetten meggyőző, a virtuóz szakaszokban gyakran sziporkázó hatást keltett; a zenekarral folytatott párbeszédszerű szakaszokban precízen, figyelmesen reagált. A nyitótétel nagy cadenzájában megint csak igen szabadon gazdálkodott az idővel, ám ez itt teljességgel indokolt volt, és cadenza egészében véve imponálóan hatott; a lassú tétel álmodozó karakterei is elbűvölték a hallgatót. Ráadásképpen Beethoven Pathétique-szonátájának lassú tételét hallhattuk. Ebben, Baross minden érzékenysége, érzelemfestése mellett, éreztem helyenként valamelyes túlmagyarázást; erősen bízom azonban benne, hogy az ígéretes fiatal művész nem is oly sokára ehhez a zenéhez is teljesen fel fog nőni.
Sajnos, a Nemzeti Színház akusztikája – a szerény eredménnyel alkalmazott lebegő hangvető sík átfestése ellenére – az elmúlt esztendőben sem javult. Ezzel szemben a zenekar hangzásának minősége a versenyműben határozottan felülmúlta az általam az utóbbi években bármely alkalommal tapasztaltakat. Szét nem szóló vonós szólamokat hallottam, a csellószólam különösen szép és jól formált megszólalásaival az élen, szuggesztív misterioso hatással a lassú tételnek már a kezdetén is; s rövid, de feltűnően szépen megformált szólókat az első klarinétostól, Zoltán Pétertől és az első kürtöstől, Szabó Lászlótól.
A vendégkarmester kirobbanó olasz temperamentuma rögtön megnyilvánult mozgásának már-már túlzóan színpadias, Otto Böhler Mahler-karikatúráit idéző vonásaiban. Idővel viszont az is világossá vált, hogy ez nem a felszínesség jele, s hogy Sipari mesternek nagyon is megvan a kellő zenei fedezete. A tételek tempója, folyamatossága, a részek összekapcsolása ismételten meggyőzőnek bizonyult, az előadásnak volt levegője, sohasem unatkoztunk.
Sipari di Pescasseroli sokoldalúan képzett muzsikus, aki karmesterként Puccini-specialistának számít, de emellett nemcsak zeneszerzésből és kamaraéneklésből rendelkezik diplomával, hanem a pápai egyetemen szerzett két, általános és külön egyházjogi doktorátussal is rendelkezik, sőt már huszonévesen kinevezték őt a Rota Romana – a Szentszék fellebbviteli bírósága – tagjának. Mindez különösen izgalmas megvilágításba helyezi őt, mint egy Sosztakovics-szimfónia interpretátorát. De mint rendesen, előítéletekkel ezúttal sem megyünk sokra. Mert ez a mű – ami azért Sosztakovicson belül a leghagyományosabban formált, „legtisztább” szimfóniák egyike – bizony megszólalt, megszületett ezen az estén, mégpedig nem csupán abban az értelemben, hogy a kifejezetten hatásos pillanatai kellőképpen hatásosak voltak, hanem abban a fontosabb értelemben is, hogy az előadás élt, inspirált, atmoszférája volt, erőteljes karakterek jellemezték. Jól kidomborodott a scherzo jellegű Allegretto tétel groteszksége vagy a Largo varázslatos hangja, puha, tágas-fényes dúr akkordjai vagy a zárótétel hatalmas, kitárulkozó tetőpontja. Emellett és minden hatáskeresés ellenére karmesterünk messzemenően ügyelt a részletekre is, és muzsikusbarát módon, sokfelé figyelt és sok mindent beintett.
A zenekar pedig csak fokozta a hangverseny első részében keltett kedvező benyomást. Különösen a zárótételben mutatkozott meg a teljes fúvóskar magas színvonalú játéka. Itt is szinte elgyengültünk néha, a fafúvósok közül különösen az első fuvolás, Lanczkor-Kocsis Krisztina és a már említett Zoltán Péter megejtően szép szólóinak hallatán. De hogy egy olyan hangszer játékosát is említsem, amely ritkán jut szólószerephez és még ritkábban emlegetik: a zenekar fiatal tubaművésze, Atyimó Ferenc nem csupán sziklaszilárd pontja volt az együttesnek, hanem minden megszólalása magabiztosan formált zenei megnyilvánulásnak bizonyult. A lassú tétel nevezetes-érzelmes szólója is szépen sikerült Steiler Tamás előadásában. De Natalja Gorbunova hárfázása is mindig figyelmet keltett akár a két fuvola „kamarapartneként”, akár a tutti részeként. S az egész zenekar is fegyelmezett, lelkes, jól felkészült együttesnek bizonyult (az egyetlen kis makula a pikkoló nem mindig kristálytiszta intonációja volt).
Összefoglalva: ez a megérdemelt, nagy sikert arató koncert megújulást jelez ennek a fontos hazai zenekarnak az életében. Nem kívánhatunk mást sem a zenekar számára, sem saját magunknak, mint azt, hogy ez a tendencia folytatódjon. Idővel – talán – egy igazi kocertteremben.