Malina János
A Savaria Szimfonikus Zenekar május 23-án „Idill és pasztorál” címmel adott bérleti hangversenyt a helyi Bartók Teremben. A karmesteri pódiumon az idei évad vezető karmestere, Vajda Gergely állt. A cím annyiban találó volt, hogy a program valóban Wagner Siegfried-idilljével kezdődött és Beethoven 6., F-dúr, „Pastorale” szimfóniájával zárult; semmi sem utalt azonban a műsor középpontjában álló ősbemutatóra, Tornyai Péter Piano Concerto no. 2 „Second Hand” című, nemrégiben elkészült zongoraversenyére.
A cím, amely a szerző Buster Keaton-i humorának jellegzetes megnyilvánulása, meglepően sokértelmű. Először is nem világos, hogy valóban a szerző második zongoraversenyéről van-e szó. Az első, címe szerint: Monochrome. Concerto (be)for(e) piano – „Zongoristára” és szimfonikus zenekarra, ugyanis szintén bizonytalanságban hagy a műfajt illetően. („Zongoristaverseny”, ráadásul színpadi produkcióként.) Tehát lehet, hogy az új mű csak másfeledik? És a „Second Hand” alcímet vajon hogyan értsük? Utalás ez az egykezes (balkezes) zongoraművekre, jelesül Ravel balkezes versenyművére, arra, hogy ez a mű az elhanyagolt jobb kéznek szól igazán? Vagy használt, kéz alatt vett, másodkézből származó – Bulgakov szavával: másodrendű frissességű – árura utal? Vagy mindkettőre?
De ne vágjunk a dolgok elébe, hiszen a hangverseny, ahogy illik, egy nyitány funkciójú, egytételes zenekari művel kezdődött. A Siegfried-idill Vajda Gergely vezényletével eleget tett a jó előadás két wagneri sarokkövének: a zenészek el tudták énekelni szólamukat, a karmester pedig megtalálta az ezt legjobban szolgáló, helyes tempót. Általában véve, Vajda karmesteri egyéniségének egyik meghatározó vonása a (látszólagos) egyszerűség, amely azt sugallja, hogy éppen csak hagyja, hogy megmutatkozzon a zene karaktere. Pedig ahhoz, hogy így érezzük, valójában nagyon is sokrétű kontrollra és koncentrációra van szükség. hiszen a hangzás áradó melegségére, a széles legatók érzékletes megformálására, a tagolás, a frazeálás világosságára, a teljes darab ívének plasztikus érzékeltetése kellett ahhoz a harmonikus összbenyomáshoz, ahhoz a wagneri idillhez, amely kibontakozott előttünk.
Ezzel azután el is érkeztünk a Tornyai-zongoraversenyhez, amelyben a darab dedikációjának címzettje, Fejérvári Zoltán játszotta a szólót; ugyanaz a Fejérvári Zoltán, aki másfél évvel ezelőtt – más zenekar és más karmester partnereként – Csapó Gyula nagyszabású zongoraversenyének bemutatását is magára vállalta. A fentebb feltett kérdések közül az egyiket tulajdonképpen már korábban megválaszolta a – különös megoldással csak a kivetítőn, és csak előzetesen megjelenő – ismertetőszöveg, amelyről sejthető, hogy a szerzőtől származik. Eszerint „a zongoraverseny … álomhoz hasonlít. Minden pillanata ismerős … lehet, de megérteni csak annyira kell és lehet, mint egy álmot”. Alapvető fontosságú segítség ez a kompozíció megközelítéséhez. A mű másik kulcsát azután a meghallgatás során kaptuk a kezünkbe: a darab megannyi pillanata nem véletlenül ismerős, hanem azért, mert rengeteg konkrét zenei idézetet tartalmaz, amelyek hol csak egy pillanatra villannak föl, hol meg ütemeken át követik az eredetit. Nyilvánvaló: erre a referencialitásra utal az ominózus alcím.
Persze, ahogyan Esterházy szövegei vagy Ligeti operája sem az alkalmazott idézettechnika miatt fontosak, Tornyai versenyműve sem puszta idézetgyűjtemény. Többek közt azért sem, mert az álom, mint alapszituáció mellett a címben tetten ért humor szerves alkotórésze a darab egészének is; de még az a rejtvényfejtői szerep is, amelybe Tornyai a hallgatót kényszeríti. Az idézetek – szinte kizárólag sokat játszott művek jellemző pillanatai, nem egyszer „álöltözetben” – sokszor olyan gyorsan tűnnek tova, hogy már a harmadikat halljuk, mire az elsőt azonosítjuk.
A zongoraverseny tehát egy álomszerű-referenciális-enigmatikus és humorral átszőtt, s hadd tegyem hozzá: mindezeken túl alapvetően derűs kompozíció – nem rémálom tehát. Az álomszerűség abban is megnyilvánul, hogy a zenei folyamat egészen spontán módon alakul vagy inkább hömpölyög előre: előfordulnak ugyan éles váltások, máskor azonban a tételhatárok is elmosódnak. Az idézetek hol egymás sarkába lépnek, hol tartósan bontakoznak ki, vagy éppen mimikri leple alatt maradnak, s a karakterisztikus témák átmeneti hiánya különös, időtlen lebegést eredményez. Az utolsó tétel azután – melynek ezúttal „hivatalosan” is „Álom” a címe – álom az álomban: itt megint feltorlódnak a felidézett zenei emlékek, amelyek a mű elején, a „Schu & Co.” elnevezésű tételben, romantikus túlsúllyal, egyszer már összesűrűsödtek. Mellesleg: a tételcímek egyike – „Maurice’s Second Hand” – a „másodkéz” fentebb firtatott többértelműségét is konkretizálja.
A hallgató primér benyomása azonban mindenképpen az, hogy Tornyai megőrzi teljes szuverenitását az anyag fölött. Ez nem egyszerűen abban nyilvánul meg, hogy az átvett anyagokat átszínezi vagy csavarint egyet rajtuk, hanem főképpen abban, hogy valamiképpen megvan a saját lüktetése, és szeszélyes fordulataival együtt van benne valami vérbő, magával ragadó karakter; hiányzik belőle minden hűvösség és távolságtartás.
Nem meglepő tehát, hogy a darab zongoraszólama is vérbő és hangszerszerű; egyébként a zongora ritkán hallgat a kompozícióban, viszont igen sokoldalúan mutatkozik be, a zenekari kíséret nélkül előadott nyitótétel szellemes Bach-persziflázsától a virtuóz romantikus idézetek sziporkázásáig. Fejérvári Zoltán elsöprő intenzitással és nyilvánvaló élvezettel játszotta végig a művet; minden percben azt éreztük, hogy ideális előadót hallunk. Szintén ideális és intenzív volt a kapcsolat a szólista és a karmester között, sőt, a zenekar is teljes azonosulással játszott, a legkevésbé sem az „új magyar mű” bemutatásához gyakran társuló kötelességszerű attitűddel.
A koncert második félidejét adó Pastorale szimfónia azután lehetővé tette, hogy elsősorban ismét az előadókra koncentráljunk. A derű szimfóniájának számtalan színe és árnyalata kivételes plaszticitással, színes és sztereó változatban öltött testet. Habár világos, hogy a zenének nem az imitációra való alkalmasság a legmagasabbrendű oldala, azért a vihar Beethovenhez méltó megjelenítése döbbenetes erővel hatott. A többi tételben viszont a természetet megidéző végtelen nyugalom, illetve a táncos tételekben a felhőtlen öröm határozta meg az előadást. Amit az imént írtam arról, hogy Vajda Gergely vezénylése a magától értetődő egyszerűség erejével hat, miközben emögött sokoldalú átgondoltság rejlik, azt a szimfónia esetében is érvényesnek látom. A Savaria Szimfonikus Zenekar pedig, amelyet hosszú évek óta nem volt alkalmam hallani, időközben nem csupán láthatólag megfiatalodott, de még inkább össze is csiszolódott; tömör vonószenekari hangzás jellemzi, s a kifejezetten briliáns fafúvós gárdával együtt nem csupán regionális szinten tartozik a legjobb zenekarok közé.
