Rádiózenekar – 2025. február 11. Zeneakadémia

0
16

Malina János

A Rádiózenekar Vásáry-bérletének 3. hangversenyét február 11-én rendezték a Zeneakadémián; az első félidőben Dubóczky Gergely, a másodikban a bérlet névadója vezényelte az együttest.

Az első műsorszám egy egzotikus miniatűr, Haydn Hob. II:39-es jegyzékszámú, (erősen) kétes hitelű, „Echo” melléknevű divertimentójának Takács Jenő által készített vonószenekari átirata volt. Az eredeti kompozíciót két, egyenként két-két hegedűből és egy-egy csellóból álló vonóstrióra komponálta szerzője; az átirat egy hegedű-, egy brácsa-, és egy csellószólamból és nagybőgőből álló fő-, valamint egy hegedű–brácsa–cselló összetételű visszhang-együttesre készült; utóbbi, a közönség nagy része számára láthatatlanul, a nagyterem oldalfolyosóján, a pódiumhoz közeli nyitott ajtó mögött helyezkedett el. A visszhang-effektusra építő szöveges és hangszeres művek a reneszánsz óta bőségben termettek mindenütt, s Haydn egy teljesen autentikus négykezes csembalódarabot is komponált ebben a zsánerben, A mester és tanítványa címmel. Ez utóbbi sem tartozik emlékezetes alkotásai közé, s ezt fokozottan elmondhatjuk a feledés homályából most előhúzott darabról is. Dubóczky Gergelynek a két együttes szinkronitásának biztosításán túl nem sok teendője akadt, bár igyekezett érzékeltetni a finomságokat. A pici tételek pici kontrasztjai után a IV. tétel szordínóhasználata, majd az utolsó, V. tétel cikázása, lendülete már-már tágasságnak hatott.

Hatalmas kontrasztot jelentett a második műsorszám, Brahms Hegedűversenye, amelynek szólistája a tavalyelőtti Flesch Károly Hegedűverseny győztese, Eun Che Kim volt. A nagyszabású expozíció magával ragadó, szinte érzéki zenekari hangzással indult, s Dubóczky itt is finoman differenciálva, mégis erőteljesen formálta meg az ellentétes karaktereket, az ellágyulásokat és kitöréseket; különösen az energiával telített túlpontozott ritmusok rugalmassága és feszessége volt szembeötlő. Hasonlóan feltűnő volt a zenekari hegedűszólam jól formált, éneklő játéka. A szólista az első pillanattól kifogástalannak bizonyult mind technikai, mind hangi szempontból, mind pedig a zenei értelmezés, arányosság és tudatosság szempontjából. Ugyanakkor ez az „olajozott” hegedülés mégis valamiféle hiányérzetet keltett bennem, mert Kim játékában sehogy sem érzékeltem a belső átélést, a személyiség kisugárzását: mintha a darab érzelmi tartalmát is csak eljátszotta volna a művésznő. A karmester, Dubóczky Gergely most is tudatosan és koncentráltan vezényelt, és sokszor jelét adta a játékosok iránti vele született figyelmességének. Különösen a piano megszólalásokat intette be szinte gyengéden, és fortéi, érzelmi tetőpontjai sem voltak agresszívek, viszont őszinte és spontán hatást keltettek.

A lassú tételben jól érvényesült a szólista tisztán csengő, ezüstös hegedűhangja a szólóoboával folytatott párbeszédben. Dubóczky remek, folyékony tempót választott, és jellegzetes puha beintései sokszor vezettek gömbölyűen megformált, plasztikus hangindításokhoz. A zárótételben feltűnő volt a hajlékonyan kezelt tempó, a váltások, áttűnések kaleidoszkópszerű színessége.

A második félidőben Mozart C-dúr, „Linzi” szimfóniáját (K 425) vezényelte Vásáry Tamás. A szimfónia műfajában ezzel a szimfóniával a „célegyenesbe” forduló Mozart darabját – helyesen – csökkentett létszámú zenekar szólaltatta meg, megnyerő egyszerűséggel és derűs eleganciával; a nyitótétel lezárása különösen ragyogó és örömteli hatást keltett. Az Andante beszédszerű gesztusai jól érvényesültek, tempója azonban helyenként kissé öregurasnak tűnt, az áttetsző zenekari szövet ugyanakkor hallani engedte a kisebb létszámú együttes összecsiszolt, kiegyensúlyozott hangzását. A magam részéről egy csöppet abszurdnak éreztem a menüett és a finálé szünet nélküli, pusztán egy rövid lélegzetvétellel elválasztott összekapcsolását – talán egy Schiff András-i rögeszme magvai hullottak itt termékeny talajra? Kifejezetten fület gyönyörködtetőek voltak viszont a zárótételnek a kitartott és ölelkező fafúvósok által megteremtette csengő-bongó szakaszai, s a szólamok vidám társalkodása feltartóztathatatlanul vezetett el a kitárulkozó befejezésig.