Malina János
Március 16-án, a Dohnányi-bérlet 4. hangversenyén Vajda Gergely vezényelte a Rádiózenekart a Zeneakadémián. A Liszttől Orbán Györgyig terjedő műsor nyitó- és zárószáma a tengert ábrázoló két klasszikus 20. századi zenekari ciklus, Debussy és Britten egy-egy kompozíciója volt. A tenger képe megjelent Liszt művében is, amelyet az Orbán-darabbal Assisi Szent Ferenc alakja kapcsolt össze. A múlt és a jelen zenéje, a közismert és a ritkán hallott változatos és inspiráló módon találkozott össze, mint olyan gyakran Vajda Gergely hangversenyein.
Britten Négy tengeri közjátéka a Peter Grimes című operából a kelet-angliai partokhoz kalauzolja a hallgatót. A ciklus egy a természet iránt különlegesen fogékony, de tragikumra és a komorságra hajló, jelentős szerző szemével láttatta az est legkevésbé barátságos tengerét. A kép mindenesetre megragadónak és fenségesnek bizonyult, és Vajda a Rádiózenekarral maradéktalanul felidézte előttünk e nagyszabású tablók megbabonázó erejét. A mély, erős színek szinte a tenger sós illatát is felidézték, a vihar olyan ijesztően tört ki, hogy szinte már fedezéket kezdtünk keresni, a hangsúlyozottan súlyos basszusvonalak folyamatosan valamiféle sötét erők jelenlétét sejtették, s a holdfényből csontig ható hidegség áradt.
Liszt Két legendája (az 1763-as zenekari változat jegyzékszáma S 354) közül az elsőben (amelyet a zongora-változatot követve másodikként játszottak – valamiért egyébként a szórólap eltekintett az egyes legendák címének megadásától), a „Paolai szent Ferenc a hullámokon jár” címűben azután egészen másfajta tengerrel találkozunk. Bár a viharok a Messinai-szorosban sem ismeretlenek, igazi, napfényes, mediterrán tenger ez, s persze a kép is pozitív, győzedelmes, a hit mindenható erejét hirdeti. A telt, zengő, erőt sugárzó zene képszerűen, kristálytisztán, élményszerűen hangzott fel. Az „Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak” erőteljes ellentéte volt a tengeri képnek, a prédikációt megtestesítő gyönyörű angolkürt-szólókkal, a kíséret nélkül megszólaló fuvolahármas erőteljes effektusával, az egyre éteribbé váló, hallatlanul kényes hangzások finom megformálásával.
Orbán György Cantico di Frate Sole (Assisi Szent Ferenc naphimnusza) című zenekari dala, vagy ha tetszik, egytételes kantátája igen expresszív, megragadó zene, a wagneri énekbeszéd kései leszármazottja. Az énekszólista, Bátori Éva rendkívül szép, sötét színekben gazdag szopránja, maximális átélése és élményszerű formálása, dallamépítkezése valamelyest veszített hatásából azáltal, hogy az öblös rezonancia, az érzéki vibrato és a mássalhangzók rendkívül puha képzése a szöveg érthetőségét jelentős mértékben korlátozta. Olyannyira, hogy a nyelvet sem tudtam biztosan azonosítani, miután a cím olasz, a darab nyomtatásban kiadott kórusmű-változata viszont latin nyelvű.
A hangversenyt záró Debussy-darabot, A tengert a Földközi-tenger egy másik szöglete, Korzika nyugati partvidéke ihlette. A remekmű szemmel láthatólag lelkesítette és maximális odaadásra, koncentrációra késztette az előadókat. Az eredmény varázslatos volt: a szólamok precíz és áttetsző megszólaltatásán túl valamiképpen a színek, a hangszerkombinációk is összeérlelődtek, s a teljes – karmesteri és hangszerjátékosi – kontroll egyáltalán nem gátolta az összhatás spontaneitását, azt az érzésünket, hogy a bonyolult és polifon ritmikai és metrikai játékok valóban a hullámok, a vízcseppek mozgását, a szél pillanatonként változó irányát és erősségét érzékeltetik velünk.
A három tétel közül a zárótételben – „A tenger és a szél párbeszéde” – jelenik meg leginkább – ha áttételesen is – az ember, tudniillik a zárórész himnikus kicsengésében. Miután korábban a rövid ideig tartó szélcsend, a tenger lenyugvása olyan átszellemült nyugalmat sugárzott, Vajda és a zenekar olyan impozáns fokozással juttatta el a tételt a tetőpontjára, amelyből hiányzott mindenfajta művi pátosz vagy külsőségesség. Az előadók magától értetődően tudták megmutatni a darab legmélyebb tartalmát: egy egészen rendkívüli, szemérmes művésznek a természettel való teljes azonosulását.
