Malina János
Magyarországi koncertsorozatának újabb állomásaként Kobajasi Kenicsiro a Rádiózenekart vezényelte május 17-én a Zeneakadémián. A műsoron a Rokokó variációk mellett az 5. szimfónia szerepelt. A nálunk különösen népszerű – bár hazájában is igen megbecsült – dirigenst hosszú ideje nem volt alkalmam élő hangversenyen meghallgatni; s gyanítom, hogy a Zeneakadémia nagytermét zsúfolásig megtöltő közönség jelentős része is elsősorban őt szerette volna újra a pulpituson látni, ráadásul egy kifejezetten őrá szabott, mutatós és szenvedélytől duzzadó romantikus program kapcsán.
A várt – és megérdemelt – siker nem is maradt el, de sietve szögezem le, hogy azt Kobajasi ideális partnerekkel – a Rádiózenekar mellett a Rokokó variációk szólóját játszó Rohmann Dittával – együtt érte el. Hogy mindjárt a nyitószámról essék szó: annak hamvas bája nem esett messze a kiváló művésznő egyéniségétől; előadása azonban a mű alapkarakterének remek megragadásán túl is imponálónak bizonyult. Megvolt benne a variációsorozat nemes tartása, a bensőségesen érzékeny fordulatok lefegyverző szépséggel szólaltak meg, s a nyaktörő részek is azzal a magabiztos, könnyed eleganciával röppentek tova, amelyre Csajkovszkij is számíthatott a darab komponálásakor. Ami a karmestert illeti, az első pillanattól fogva tapasztalhattuk, hogy a belőle áradó elevenség és szüntelen lobogás 83. életévében is töretlen. Ám ezzel együtt differenciáltan hívta elő a zenekarból a variáció-sorozat elbűvölő színességét a bensőséges lírától a koboldos kópéságig. A zenekar pedig megkérdőjelezhetetlen profizmussal és precizitással játszott, a szólistát bonyolultabb pontokon is hajszálpontosan kísérve, helyenként a Csajkovszijnál oly elengedhetetlen meleg és expresszív vonószenekari hangzásokat kikeverve.
A szimfónia lassú bevezetése éppen ezt a telt, sötét hangzást csillantotta fel újra, a klarinétok ugyancsak gyönyörű mély hangjaitól is inspirálva. Ebből az alvilági régióból azután igen meggyőzően tört fel a zene a fény világába. Eközben feltűnt, hogy Kobajasi sportos mozgása mit sem változott, s talán csak én voltam, aki most csodálkozott rá arra a különös szokására, hogy miközben hosszú ütemeken keresztül csakis jobb kézzel vezényel méretes pálcájával, bal kezét mintegy tüntetőleg csípőre vagy a háta mögé teszi – igaz, így nagyobb súlya volt annak, ha árnyaló célzattal mégis használatba vette. Mindenesetre nem állíthatom, hogy ne intette volna be előzékenyen számos hangszer vagy hangszercsoport belépését. A legfontosabb titkát azonban ezúttal sem sikerült megfejtenem: azt tudniillik, hogy tulajdonképpen mivel tudja fenntartani az előadás magasfeszültségét, azt, hogy minden fokozás, érzelmi tetőpont lávafolyásként törjön elő, átélten és hitelesen hasson. Még arra sem gondolhatunk, hogy a nézőtér felől láthatatlan arcjátékának köszönheti a szuggesztivitását, hiszen Kobajasi maszkban vezényelte a – teljesen maszktalan – zenekart. Márpedig most is megállapíthattuk, hogy bármely ponton erőlködés nélkül képes még tovább fokozni a feszültséget. Bár bizonyos fokig öncélú, mindenesetre nem mindennapi – és adott stílusok, művek előadásához nagyon is értékes – képesség ez.
Ezzel nagyrészt jellemeztem az előadás egészét is, kivéve, hogy még nem hangsúlyoztam kellőképpen a zenekar rendkívül kulturált, megbízható játékát, kidolgozott hangzását. Olyan élményszámba menő részteljesítményeket, mint a csellószólam magával ragadó megszólalása a nyitótétel expozíciójában; a fátyolos szépségű pianissimók és lontano-effektusok; a keringő-tétel indításának egyszerre légies és melankolikus atmoszférája; vagy a születésétől fogva kissé túlságosan hangos zárótételben – utóbb maga a szerző is elismerte, hogy itt valamelyest túltolta a biciklit – a rézfúvósok kórusának szikrázóan tiszta, mennyei fényt sugárzó akkordjai. Szép volt a lassú tétel nevezetes nyitó kürtszólója is, de a legemlékezetesebb szólisztikus megmozdulásokat elsősorban a fafúvósoktól, mindenekelőtt a fuvoláktól és a klarinétoktól hallottuk.
Az említett túltoláshoz azután a mű vége előtt, a kóda kezdetekor a karmester is hozzátette a magáét, amikor a beintés után a zenekart egy időre cserben hagyva, háromnegyedrészt a közönség felé fordulva, pálcáját fáklyaként az égnek irányítva a Szabadság-szobrot imitáló, mozdulatlan pózban jelezte, hogy most himnikus zenét hallunk.
A siker tomboló volt, a közönség minden felállított hangszercsoportot eksztatikusan ünnepelt. Nos, a mű valóban megszólalt, és ha Kobajasi Kenicsiro azt is elérte, hogy a Rádiózenekar művészeit a Zeneakadémia nagytermében – abszolút megérdemelten – önfeledten ünnepeljék, akkor igazán megérdemelte, hogy szeretettel fogadjuk.
