Malina János
Telt ház előtt rendezték meg a Zeneakadémián Vásáry Tamás Brahms-sorozatának második hangversenyét a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, illetve Pusker Júlia hegedűművész és Szabó Ildikó csellóművész közreműködésével. A programon a Kettősverseny és a 2. szimfónia szerepelt.
Az a-moll hegedű-csellóverseny a maga egyszerre szenvedélyes és letisztult, önfeledten daloló hangjával meglehetősen egyedülálló alkotás Brahms életművén belül ugyanúgy, mint a versenymű-irodalomban általában: van benne valami időn és téren túli derű. Pályájuk csúcsán álló, nagynevű hegedűsök és csellisták is szívesen műsorukra tűzik, hogy megmerítkezzenek ebben a mindennapok küzdelmein felülemelkedő, mégis oly emberközeli és szeretnivaló zenében. Örömmel olvastam tehát, hogy ezen a koncerten egyedülálló és sokat ígérő találkozásnak lehetünk majd tanúi: két igen tehetséges ifjú zenész, egyszersmind női előadó szólójával hangzik majd fel az idősödő Brahms műve a magas kor leszűrt bölcsességét képviselő Vásáry Tamás vezényletével.
A valóság némi csalódást okozott, jóllehet több tekintetben örömünk is telt az előadásban. Szinte mindvégig az volt a benyomásom, hogy az a kizökkenthetetlen nyugalom, amellyel Vásáry vezényelt, s amely helyenként már-már monotóniaként hatott, nemigen vegyül a szólisták bizsergetőbb, szenvedélyesebb játékával, hogy jobbára egymás mellett, és nem igazán
egymással zenéltek. Emellett a megszokott módon kulturált, precíz, fegyelmezett zenekar valamiképpen tömbszerű hatást keltett, és hangzástömbjei gyakran elfedték a szólisták játékát, jóllehet olyan pontokon, ahol szabadon érvényesülhettek – mindenekelőtt a szenvedélyesebb pillanatokban – nyilvánvalóvá tették, hogy sem hangerőben, sem zenei intenzitásban nem hagynak hátra kívánnivalót. Mindez végeredményben egy nagyon korrekt, de kissé józan vagy néha éppenséggel enervált előadás összhatását keltette – eltekintve az említett fel-felizzó pillanatoktól, vagy a zárótétel temperamentumosabb kezdetétől, illetve visszatérésétől. A két szólista egymással kitűnő zenei összhangban, kellő érzékenységgel és szuggesztivitással játszott, bár Pusker Júlia karcsú, kristálytiszta hegedűhangjának minőségét Szabó Ildikó nem egészen érte el a maga kissé matt csellóhangjával.
Ha a hálás játszanivalót ígérő versenymű a vártnál fénytelenebbül hatott, a koncert második felében előadott szimfónia nem okozott semmiféle csalódást. Vásáry a szünet után a fáradtság semmilyen jelét nem mutatta, vezénylésének higgadtsága itt valóban bölcsességet sugárzott, és nem statikus, hanem életteli benyomást keltett. Jól érzékeltette az általánosan elfogadott vélemény szerint idilli-természetközeli szimfónia pozitív karakterét, miközben előadásukból azt is megérthettük, hogy Brahms maga miért jellemezte ezt a művét sírásra késztetően melankolikusnak.
Vásáry Tamás külsőségektől mentes, ökonomikus vezénylése csak a felszínt mutatta egyszerűnek: a részletek, a karakterek kidolgozottsága jól tetten érhető volt egy-egy szépen felrakott akkordban, a nyitótételben a csellók által simogató gyengédséggel játszott melléktémában vagy a kidolgozási rész robusztus tetőpontjában. Talán a lassú tételt érezhettük helyenként kevésbé sodró erejűnek, ám a méltóságteljes tempó így is „ki volt töltve”, semmiképp sem hatott mozdulatlannak. Az Allegretto tétel jellegzetes előkéi lehettek volna talán valamivel pajkosabbak, fricskaszerűbbek – különösen a hegedűkben hatottak kissé indulószerűen, mintha, velük pontozott ritmust képezve, az előző negyed értékhez tartoznának. Mindazonáltal ez a tétel sem nélkülözte a meggyőző, játékos karaktert.
A darabra és az egész hangversenyre a záró Allegro con spirito tette fel a koronát. Itt igazán fiatalosnak, izmosnak hatott az egész zenei szövet; ennek a zenének jól állt a tömbszerű hangzáskép. És itt érvényesült legplasztikusabban az artikulációfajták, a karakterek differenciáltsága. A darab diadalmas záró tetőpontja pedig erőt sugárzott, mindennemű hangoskodás és erőlködés nélkül, a zenekar kiváló rézfúvós szekciójának ragyogó közreműködésével.
