Kaizinger Rita
Az olasz vendég
Annak ellenére, hogy Carlo Montanaro egy évtizede rendszeresen megfordul Budapesten, most először vezényelte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát az együttes Dohnányi bérletsorozatának keretében rendezett hangversenyen, 2018. november 27-én a Zeneakadémia Nagytermében. A hangversenyt másnap este a Bartók Rádió is sugározta felvételről, amit 2018. december 10-én délben megismételt. A felvétel jelenleg is meghallgatható a „médiaklikk” felületére kattintva.
Az olasz vendég kitárta az ablakokat, felrázta a párnákat, és lehúzta a porvédő huzatokat a bútorokról: friss levegőt engedett a lakásba. Már a koncert nyitószáma, Carl Maria von Weber Oberon-nyitányának első hangjai után kellemes meglepetésként érte a Nagyterem közönségét, hogy az olasz vendégkarmesternek sikerült kibillentenie az együttest megszokott komfort zónájából, mindenekelőtt a kissé megfáradt vonóskar tekintetében. Carlo Montanaro maga is vonósjátékosként kezdte pályáját. Közel két évtizeden át hegedült a Firenzei Maggio Musicale Zenekarának prímszólamában, édesanyja pedig ugyanott a brácsaszólam tagja volt. A nyitány első ütemeitől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a mindössze néhány napos intenzív próbamunka is jótékonyan hatott a vonósok egyszeriben puhává és hajlékonnyá nemesült hangzására. Nem egy hangverseny, hanem egy izgalmakkal teli színházi este felütéseként hatottak az Oberon-nyitány szélsőséges kontrasztokban gazdag, Caravaggió vásznait idéző fény-árnyék játékának drámai feszültséggel teli chiaro-scurói. Az ígéretes kezdés után kíváncsian vártam Montanaro és Perényi Miklós találkozását Schumann a-moll gordonkaversenyében. A Schumann-koncert Perényi egyik emblematikus interpretációja. Bármely karmester számára komoly feladat megfelelni annak az elmélyült intenzitásnak, amellyel Perényi Schumann zenéjének legapróbb mozzanatait megéli és megélni engedi. Montanaro kamaramuzsikusi érzékenységét és – nyilván hosszú zenekari pályafutása alatt megszerzett – alkalmazkodó készségét bizonyította, ahogyan a protagonista szerepéből egy lépést hátralépve, kirobbanó temperamentumát visszafogva kísérte zenekarával Perényi egyetlen ívre feszülő, hol előrelendülő, hol megtorpanó vonórebbenéseit, amelynek borongós pasztellfoltjai már-már kontúrok nélkül, szinte testetlenül tűntek át egymásba. A zeneszerzőnek Johann Sebastian Bach partitái és szvitjei iránt tanúsított tisztelete jeléül – Schumann zongorakísérettel látta el e szólóhangszerre komponált műveket, annak érdekében, hogy népszerűsítse őket –, a szólista a BWV. 1009 jegyzékszámú C-dúr gordonkaszvit Preludiumával köszönte meg a közönség hálás tetszésnyilvánítását a kivételes zenei pillanatokért.
A szünet után, Johannes Brahms II. szimfóniájának előadása volt karmester és zenekar első találkozásának valódi próbaköve. Az op. 73-as D-dúr szimfónia Brahms legderűsebb alkotása a műfajban, és a karmesteri tanulmányait Bécsben abszolváló Carlo Montanaro interpretációja nem hagyott kétséget afelől, hogy mi vonzza a mediterrán zenei közegben felnőtt karmestert a bécsi muzsikában. Montanaro nem a végletes indulatok drámai ellentéteit feszegető, robusztus észak-német mester portréját rajzolta meg, hanem Haydn, Mozart és Beethoven zenei tradíciójának odaadó és feltétlen tisztelőjét, még ha nem is egyenes ági örökösét. Az 1877-ben keletkezett II. szimfónia klasszikus mintát követő, kiegyensúlyozott formai elrendezése el is bírja ezt a felfogást. Nem hiányoljuk belőle a korábbi Brahms pátoszát, borús és szenvedélyes személyiségjegyeit. Montanaro értelmezése maradéktalanul megragadta a szimfónia lényegét: a fegyelmezettség, a kordában tartott szenvedély mögött izzó vulkánokat és földrengéseket, amelyek végül a negyedik tétel túláradó örömének extázisában kulminálnak. Az egyszerű, ám annál bensőségesebb dallamokat összekötő merész harmóniafűzéseket, és a szimfónia egészére jellemző pregnáns ritmikát feszes tempóérzékkel, jól kiszámított és felépített átmenetekkel juttatta érvényre a dirigens. Jól eltalált tempókkal fogta meg az egyes tételek karaktereit, az első tétel monumentális építményétől kezdve a második tétel pillanatnyi melankóliáján, majd az újra felderülő, játékos, könnyed scherzón át a finale már idézett kirobbanó, extatikus örömujjongásáig. Mindezt az egyes formarészek közötti fokozások hibátlan arányérzékre valló felépítésével, mind az egyes tételekre, mind az azokból építkező teljes nagyformára vetítve juttatta el a tetőpontig. Magabiztos, minden részletében átgondolt tolmácsolásának köszönhetően muzsikusai is egyre felszabadultabban, egyre nagyobb örömmel vetették bele magukat a játékba, a közönséget is fokozatosan magukkal ragadva. Tételről tételre egyre önfeledtebben hitték el Montanarónak, hogy ezen az estén bármire képesek, nincs számukra lehetetlen. A szó szerint kirobbanó siker ellenére azonban a Brahms-szimfónia előadása egy képdiagnosztikai látlelet élességével és kíméletlenségével tárta fel a zenekar jelenlegi állapotának erősségeit és gyengeségeit. Nyilvánvaló volt, hogy a rövid felkészülés során elsősorban a vonósokra jutott nagyobb figyelem, jóllehet a fúvóskarnak is javára vált volna – válna – a rendszeres korrepetíció, kiváltképp a magasabb szólamokban, mindkét szekcióban. Érdekes módon a vonóskarnál is a mélyebb fekvésű szólamok jelentik a hangszercsoport biztos pontját, mindenekelőtt a feltűnően szépen, telten megszólaló csellószólam, amely már a koncert első felében is excellált kiegyenlített, fényes hangzásával. Mindez olyan alapot teremt, amelyen lehet, érdemes, sőt kell is építkezni. Csak a lábtörlő alatt kellene hagyni a kulcsot.
