Malina János
Különleges programmal vendégszerepelt a MÜPÁ-ban a Pannon Filharmonikusok együttese: a zsidó holokauszt – vagy zsidó szemszögből nézve inkább: soá – 80. évfordulója alkalmából Kesselyák Gergely vezényletével „Kaddis” címmel adott hangversenyt. A soá persze a II. világháború egész ideje alatt tartó folyamat volt, de bizonyosan 1944-ben tetőzött; és ha konkrét naphoz nem is köthető, az áldozatok emlékét nyolc évtized után felidézni most is, vagy bármely más dátumhoz kapcsolódva is nagyon fontos, mint kegyeleti gesztus és mint emlékeztető a dédunokák generációja számára.
A kaddis a legősibb és legalapvetőbb zsidó imák egyike, amelyet temetések alkalmából az elhunyt legközelebbi férfi hozzátartozója vagy hozzátartozói mond(anak) el, majd a gyászév folyamán még sokszor elimádkozzák. Jellegzetessége, hogy nem tartalmaz utalást a halálesetre, magára a gyászra, szövege az Örökkévaló (azaz Isten) elragadtatott dicsérete. Ezáltal a hívő számára az egyetlen valóságos esélyt jelenti fájdalmának enyhítésére, hiszen az Örökkévaló mindenhatóságában és könyörületességében való megmerítkezés a megváltozhatatlannal való megbékélésben is segítheti őt.
A kaddisnak ez az élet legnehezebb pillanataiban játszott megkülönböztetett szerepe számtalan irodalmi és zenei utalást és feldolgozást ihletett az évszázadok folyamán. Kesselyák Gergely, aki a zenekar élén szívósan és következetesen törekszik arra, hogy rendszeresen szembesítse zenekarát, közönségét, s nem utolsó sorban saját magát a legnagyobb kihívásokkal, a zeneirodalomnak nem csupán technikailag, de tartalmilag és érzelmileg is a legnagyobb súlyú alkotásaival, ezúttal is olyan programot választott, amely nehéz feladatot rótt az előadókra és a hallgatókra egyaránt – s persze, mint máskor is, most is úgy érezhettük, hogy nem a teljesítményből fakadó elismerésekre és babérokra pályázik, hanem a feladat szépsége és komolysága motiválja.
A programban három huszadik, illetve huszonegyedik századi kompozíció szerepelt: Krzysztof Penderecki kései, 2010-ben befejezett Kaddisa, Leonard Berstein 3., „Kaddis” szimfóniája, amelyet az 1960-as és 70-es években komponált, valamint – bizonyos fokig kakukktojásként – Erich Wolfgang Konrgold 1941-es Pészachi zsoltárja. Közös vonása a három rendkívül különböző karakterű zeneszerző művének az, hogy kisebb-nagyobb kórus és egy vagy két énekszólista közreműködését igényli, s így az előadó-apparátus szempontjából egy egységes, oratóriumokból, illetve kóruskantátából összeállított programot hallhattunk.
A roppant nehéz és összetett programot előadói szempontból nehéz enne részletesen értékelni e helyen. A lényeg azonban viszonylag röviden összefoglalható. Kesselyák Gergely vezénylése a megszokott szuggesztivitásán, precizitásán és robbanékonyságán túl azáltal is méltónak bizonyult a kitűzött feladathoz, hogy igen pontosan meg tudta mutatni a művek alapjában különböző indíttatását és gondolatvilágát, különösen pedig Bernstein szimfóniájának – a zsidó vallás egy alapvető jellegzetességét személyes szinten átélő – vívódó-lázadó karakterét. A mindhárom darabban (az elsőben csak férfikar formájában) közreműködő Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos János Csaba) kifogástalanul látta el nehéz feladatait; a Bernstein-szimfóniában pódiumra lépő Cantemus Fiúkórus (karigazgató: Szabó Soma) tisztán, kulturáltan énekelt, de hangzásban a megszokottnál talán kissé kásásabbnak hatott, és szövegmondása sem volt elsőrangú.
Kétségtelen, hogy a három kompozíció közül a négytételes, de zenei tartalmában rendkívül ihletett és koncentrált Penderecki-mű jelentette a legnagyobb költői-zenei élményt. A komor alaphangú, de valamiképp mégis szárnyaló és látomásos erejű nyitótétel megrázó erővel mutatta meg a 15 évesen meggyilkolt táborlakó, Abraham Cytryn csodálatos és hihetetlenül érett versszövegének erejét; hozzájárult ehhez a szoprán szólista, a lengyel Izabela Matuła átélt és megkapó éneklése is. Az infernális II. tételben Mácsai Pál tolmácsolta nem mindennapi átéléssel Jeremiás siralmait; a IV. tételben, a tulajdonképpeni kaddisban pedig az orosz Valentyin Dubovszkoj (tenor), bár kissé fátyolos hangszínnel, de énekstílusával és főként kifejezésének eksztatikus erejével nagyszerűen érzékeltette az ősi zsidó ima felemelő hatását.
Korngold orgonát, hárfát és zongorát is tartalmazó kiszenekarral vagy inkább ensemble-lel kísért kóruszsoltárja látszólag elütött a műsor fő vonalától, hiszen egy örömünnep, a zsidó „honfoglalás” emlékét őrző pészach ünnepéhez kapcsolódik. Az 1941-ben Amerikában keletkezett műben azonban kézzelfogható az aggodalom az otthonmaradottak sorsáért; ha tetszik, a darab a soá előérzetét örökíti meg azzal, hogy a zsidókat az egyiptomi fogságból kimenekítő Örökkévalóhoz fohászkodik azért, hogy az ne következzen be. Másfelől ez a rövid kompozíció stilárisan valóban elütött zenei környezetétől, Penderecki és Bernstein gondolatilag is elmélyült, nehéz fajsúlyú műveitől – összekötötte őket azonban az, hogy ha kaddist nem is, Istent dicsőítő éneket ez a zsoltár is tartalmaz. Korngold briliáns zeneszerzői technikával, de a hatásos monumentalitás igényével komponálta meg darabját, amely így – néhány ihletett, bensőséges pillanata ellenére – némileg külsőségesnek hatott. A szoprán szólót Molnár Ágnes helyenként kissé operás-operettes hangképzéssel, de a kifejezés szempontjából érzékenyen és expresszíven szólaltatta meg.
Bernstein hatalmas és bonyolult formájú, igen hosszan csiszolgatott Kaddis-szimfóniája talán nem olyan elementáris erejű zene, mint Pendereckié, mégis igen jelentős és katartikus hatású darab. A mű szerzőjének megrázó személyes vallása, „beszámolója” arról, hogy ő hogyan élte meg az emberi lét elviselhetetlen ellentmondásainak zsidó vallási kivetülését: a próféták és a hívők perlekedését mérhetetlenül tisztelt Istenükkel. Bernstein az egész műben Isten rendíthetetlen imádatának és a szenvedélyes számonkérés hangjának valamiféle katarzisban történő összeegyeztetésével vívódik – de ami a hallgatót a legjobban megragadja, az a háromféle megfogalmazásban (a belenyugvástól a káoszig) felhangzó Kaddis-változatokon túl maga a perlekedés, a szemrehányás, az Istennek emberektől való vélt elfordulása fölött érzett harag kifejezése, ami egészen sajátos arculatot ad a kompozíciónak. Bernstein az ilyen tartalmak kimondását túlnyomórészt egy narrátorra bízta, akinek alakját Mácsai Pál egészen különleges beleéléssel és hitelességgel állította elénk, Kesselyák mellett mintegy az egész program egyik megalkotójaként.
A Bernstein-szimfóniában egy harmadik szoprán szólista, a georgiai Ketevan Abuladze is szóhoz jutott, aki különösen a himnikus befejező szakaszt szépítette meg magasan szárnyaló, már-már nem evilági hangjaival.
