A Pannon Filharmonikusok Eötvös Pétertől rendeltek új darabot Bartók Béla 140. születésnapjának megünneplésére. A valamilyen okból angol címet – Sirens’ Song, azaz: „Szirének éneke” – viselő kompozíció ugyan semmilyen módon nem kapcsolódik Bartókhoz, szerencsére azonban a zeneszerző kiváló karmester is, és vállalkozott arra, hogy saját műve után Bartók Zene húroshangszerekre, ütőkre és cselesztára című művét is elvezényelje az ünnepi online hangversenyen. A két műről – főleg persze az Eötvöséről – a virtuális szünetben a karmester-zeneszerző és Fazekas Gergely zenetörténész beszélgetését hallgathattuk meg.
Eötvös Péter szűk negyedórás kompozíciója emlékezetes élményt jelentett számomra. Mint a rövid bevezető szövegből és még inkább a beszélgetésből megtudhattuk, a darab voltaképpen a lehetetlenre vállalkozik, s erre a vállalkozásra – Homérosz és Joyce mellett – Franz Kafka A szirének hallgatása („Das Schweigen der Sirenen”) című posztumusz szövege ihlette. Ugyanis, jóllehet a mű címe nem utal erre, a zeneszerző éppen ennek a – szirének énekénél is félelmetesebb – hallgatásnak, ha tetszik, a szirén-ének hiányának a zenei megfelelőjét kívánta létrehozni.
A szirén-énekek meghallgatásának óriási a tétje: a játék életre-halálra megy. Homérosz az éneket az árbochoz kötözve hallgató Odüsszeusz szenvedéseit, Kafka újraértelmezett legendája az Odüsszeusz által megigézett, kifacsart tagokkal énekelni próbáló szirének kínjait ecseteli; mégis ez az egyik legderűsebb kompozíció, amelyet valaha Eötvöstől hallottam. Ezt persze vehetjük természetesnek is: mivel a szirének szigete a homéroszi hajósok világának amolyan halált hozó Bermuda-háromszöge, ezért a gonosz varázs megtörése, a halált hozó ének helyét betöltő csend nagyon is felszabadító, életpárti élmény. Mint az interjúban Eötvös elmondta, ő a puszta hiány helyett az Odüsszeusz által elképzelt „zajokat” formálta zenévé.
Itt kell megjegyezni, hogy ha a komponista és tudós beszélgetőtársa egy csöppnyi odafigyeléssel olvasta volna Homéroszt és Kafkát, akkor utóbbi nem jelentette volna ki az előbbi helyeslő fejbólintásától kísérve, hogy a szirén-éneket Odüsszeusz nem hallhatta, „mert be volt tömve a füle”. Odüsszeusznál, mint sokan emlékszünk rá, az ithacai éppen azért kötteti magát az árbochoz, mert az életveszéllyel is dacolva hallani akarja a szirének énekét; míg Kafkánál a szirének eleve legyőzetnek és hallgatásra kényszerülnek. A két különböző narratíva közös eleme, hogy Odüsszeusznak egyik esetben sincs szüksége fültömítő kócra.
Mindebből következik, hogy a tenger, a szél, a napfelkelte és más debussyzmusok hangi következményeit Odüsszeusznak el sem kellett elképzelnie, hiszen maga is hallhatta őket. S ha e bonyolult úton eljutunk odáig, hogy az ógörög király fülének fiktív közvetítésével Eötvös voltaképp a maga tenger-élményét formálta hangokká, akkor csak azt mondhatjuk: ezt a már-már régi zenének számító La mer után is jól tette.
A koncertközi beszélgetés egyik szívderítő eleme volt Eötvös Péternek a pécsi koncerttermet illető szenvedélyes dicsérete, amely a terem kivételes vizuális harmóniájára is kiterjedt. Erről a kiemelkedő kulturális kincsünkről nem lehet eleget beszélni, és nagyon jó érzés, hogy ezt a maga rendkívüli tekintélyével Eötvös is alátámasztotta. Azt viszont sajnálhatjuk, hogy ezt a nyilvánvaló módon hallatlanul gazdag és finom vizuális fantáziával megírt kompozíciót még a sztereóban hallgatott közvetítés is csak „fekete-fehérben”, mintegy a nagyszerű élő akusztikai környezet kiiktatásával volt képes érzékeltetni számunkra. A térrel, azaz a végtelen tágasságú tengeri panorámával tehát képzeletünknek kellett kiegészítenie a hallottakat.
Ha a tér nem is, a darab alapvetően eufonikus jellege maradéktalanul „jött át” a közvetítésen, s az is, hogy mint minden jó zene, a Sirens’ song is jóval több hangfestésnél, illusztrációnál. Egy-egy burlettaszerű vagy éppen elérzékenyedő kitérő vagy éppen a zene – elvi hiányuk ellenére – kitapintható, bár titokzatos szirén-allúziói változatossá és élvezetessé tették a hallgató számára a tengeri utazást. Majd egy rendkívüli súlyú generálpauza után – a derűs-kiegyensúlyozott alaphangot megtartva – hirtelen mégis eljutottunk a végső dolgok szférájába: ha nem is a tragikum, de valami transzcendencia fénylett föl az utolsó ütemek egymásba lassan áttűnő, varázslatos textúráiban. A művet bemutató zenekar pedig mindvégig teljes érzékenységgel és odaadással, karcsú és kristálytiszta pasztellszínekkel szolgálta az előadást.
A tiszta, salaktalan hangzás, a világos színek, a forszírozottság teljes hiánya jellemezte Bartók Zenéjének megszólaltatását is. Eötvös mesteri ökonómiával, alig észrevehető fokozással építette föl a nyitótétel hatalmas csúcspontját, amelyben a mindvégig karcsúnak és világos hatásúnak megtartott vonós szólamokból is valami szokatlanul tömör és sűrű, súlyos tutti-hangzást hívott elő a zenekarból – köszönhetően nyilván a rendkívül homogén, összecsiszolt szólamoknak is.
Szépen érvényesült az eötvösi nyugalom és az erőszakosság, erőlködés hiánya a scherzo funkciójú Allegro tételben, melynek pucki pajkossága a tündéri, cselesztás hangzásokban ugyanúgy érvényesült, mint a szeszélyes, szurkálásszerű ritmusjátékokban, miközben a nyugalom érzete a színek, dallamfoszlányok váltakozásait is áthatotta.
Az Adagio kissé félelmetes, mégis bódító hatású cseppkőbarlang-zenéjét a szokottnál szárazabb, és még sziklaalakzatszerűbb pizzicatók, az egész légkör hűvös tisztasága tette jellegzetessé, míg a finale úgyszólván pontszerű elemekből precízen felépített, sodró erejű kavalkádja – és az imponálóan megformált, remek csellószóló – után még inkább felkavaróan hatottak a zárórész katartikus, kitárulkozó pillanatai.
Malina János
