Kovács Ilona
A koncertszerű operaelőadások különleges helyet foglalnak el a zenés színpad világában: bár mellőzik a hagyományos színházi eszközöket, mégis képesek egyedülálló atmoszférát teremteni – elsősorban a zene és az előadók erejére építve. Igaz ez Giacomo Puccini Turandot című operájára is, mely három felvonásban, Kesselyák Gergely vezényletével, Aczél András rendezésében, a Pannon Filharmonikusok előadásában került színre 2025. június 5-én. A zenekar ezúttal a zenekari árokban foglalt helyet, míg az énekesek a színpadon énekeltek, a látványt pedig kizárólag a világítás teremtette meg – érzékenyen illeszkedve a zene drámai fordulataihoz. A Turandot nagyívű zenei szerkezete, valamint az általa megidézett egzotikus Kína képi világa egyaránt komoly kihívás elé állítja az előadókat. A mostani koncertszerű változat azonban bebizonyította: a történet és a karakterek plasztikussága – ha jó kezekbe kerül – a díszletek és jelmezek nélkül is teljes élményt tud nyújtani.
Az est főszereplője kétségtelenül Ivan Magrì volt, aki Kalaf szólamát énekelte olyan technikai biztonsággal, zenei érzékenységgel és drámai erővel, amely a legnagyobb elődöket idézte. A második felvonásban felcsendülő „Nessun dorma” – az opera legismertebb áriája – után a közönség percekig tartó tapssal ünnepelte az olasz tenor teljesítményét. Magrì nem csupán hangilag uralta a színpadot, hanem szenvedélyes jelenlétével és hiteles színészi megformálással tette átélhetővé Kalaf alakját. Turandot hercegnő szerepében Natalia Muradymova lépett színpadra. Bár érezhető volt, hogy a művésznő már pályája csúcsán túl jár, mind vokálisan, mind karakterformálásban meggyőző alakítást nyújtott. A jéghideg, férfiakat pusztulásba kergető hercegnő szerepe nem pusztán hangterjedelmet és erőt, de különös belső fegyelmet is követel – Muradymova mindkét szempontból helytállt. Hangjában megmaradt az a szikárság és csillogás, amely elengedhetetlen a szerep hitelességéhez. A harmadik főszereplő, Elena Mosuc megrendítően szép alakítást nyújtott Liù szerepében. Törékeny, de rendíthetetlen szerelme Kalaf iránt, a szolgálatkészség és az áldozathozatal a karakter legfőbb vonásai, és Mosuc mindezt nagyfokú líraisággal, ugyanakkor drámai sűrűséggel közvetítette. Búcsújelenetében torokszorító volt fájdalmasan szép, kristálytiszta éneklése, amely méltán vált az este egyik csúcspontjává.
A három miniszter – Ping, Pong és Pang – alakítói nem csupán komikusan groteszk, de mélységeket is sejtető szerepformálásukkal járultak hozzá az előadás sikeréhez. Közülük is kiemelkedett Varga Donát Pong szerepében, aki különleges művészi pályájának köszönhetően egyedülálló módon ötvözte a vokális és hangszeres zenei érzékenységet. Felsőfokú hegedűtanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végezte, majd Svájcban folytatta ösztöndíjasként. 2007-ig a Szegedi Nemzeti Színház zenekarának koncertmestereként működött. Itt ismerkedett meg közelebbről a zenés színházi műfajokkal, és magánéneket kezdett tanulni. Énekesi pályája rendkívül széles repertoárt ölel fel, a barokktól a kortárs zenéig. José Cura Montezuma és a rőt pap című operájának ősbemutatóján például Antonio Vivaldit alakította – ott is, és itt is különleges hangszeres múltja árnyalta szerepformálásait. Nem túlzás azt állítani, hogy valós hegedűs közreműködéssel ilyen szinten játszani és énekelni Turandot miniszterszerepét alighanem egyedülálló az opera előadástörténetében. Timur szerepében Gábor Géza hozta a méltóságteljes, megindító apai figurát. Jelenléte biztos alapot adott a drámai jelenetekhez. A kisebb szerepekben is megbízható, színvonalas produkciókat hallhattunk: Fülep Máté, Horváth István, Kálmán László és Gáspár István is hűen formálták meg karaktereiket.
A Nemzeti Énekkar Somos Csaba karigazgatásával rendkívül egységesen és nagy erővel szólalt meg, hozzájárulva a monumentális hangzásélményhez. Külön kiemelendő a Pannon Filharmonikusok (ha jól számoltam) huszonöttagú Gyermekkórusa, akik a teljes előadás során jelen voltak, fegyelmezetten, pontosan, maximális odaadással énekeltek – teljesítményükért minden elismerést megérdemelnek. A zenei összefogásért és az előadás lendületéért Kesselyák Gergely karmester dicsérhető. Energikusan és határozottan irányította a zenekart és az énekkarokat, érzékenyen követte az énekesek szándékait, és biztos kézzel építette fel a zenei dramaturgiát. A zenekar feszesen, stílusosan játszott – méltó partnere volt az énekeseknek és a grandiózus kórusjeleneteknek egyaránt. Aczél András rendezése a világítással játszva teremtett atmoszférát – hol hideg, rideg fényekben fürdött a színpad Turandot birodalmának könyörtelenségét érzékeltetve, hol melegebb tónusokkal világították meg Liù tiszta érzelmeit vagy Kalaf reményteliségét. Remek és egyszerűen kivitelezhető ötletnek találtam azt is, hogy egy lámpa fénye szimbolizálta a holdat, a lámpa-hold mozgása pedig egyben az idő múlására is felhívta a figyelmünket. A rendezői koncepció épp azzal tűnt ki, amit elhagyott: a minimalizmusban rejlő erőt használta ki, hogy a közönség figyelmét a zene valódi drámájára irányítsa.
Ez az este minden szempontból bizonyította, hogy az opera varázsa akkor is működik, ha lecsupaszítjuk a külsőségektől – mert a lényeg, a zene, az emberi hang és a történet igazsága változatlan erővel képes hatni. A Turandot koncertszerű előadása méltó ünnepe volt Puccini örökségének – jégbe zárt szenvedélynek, amely végül mégis lángra lobban. Kifelé menet megütötte a fülemet az egyik koncertlátogató mondata (aki – úgy tűnt – a zenekar összes bérleti koncertjén jelen lehetett), aki szerint a Pannon Filharmonikusok idei évadának legjobb előadása volt a Turandot.
