Fittler Katalin
Ritkaságszámba menő – előző este a pécsi Kodály Központban is előadott – műsorral érkezett a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe a Pannon Filharmonikusok együttese, dirigensként Héja Domonkossal. Az est további érdeklődésre tarthatott számot a szólista miatt: Glazunov Szaxofonversenyében először lépett fel hazánkban a francia Valentine Michaud, aki jelenleg a genfi konzervatóriumban tanít, nemzetközi koncertező pályáját pedig a Credit Suisse Ifjú Szólista díjnak köszönheti (első szaxofonosként a verseny történetében).
Bátor vállalkozás ez a fővárosban is törzsközönséggel rendelkező pécsi együttestől, afféle tesztelési lehetőség, hogy a (kedvelt darabokból összeállított) műsor, vagy maga az élőzenei rendezvény esik nagyobb súllyal a latba. Örömmel láthattuk, hogy szépszámú érdeklődő töltötte meg a koncertterem földszintjét, és bőven jutott hallgató az első emeletre is. Az sem elhanyagolható tény, hogy kevesen távoztak a szünetben (akik a szólista kedvéért jöttek).
A nyitó műsorszám, Janáček Sinfoniettája volt a legismertebb darab (amely ismertségében sokat köszönhet filmbeli alkalmazásának) – az emeleti közönség számára látvány-élményt is jelenthetett a kezdő Fanfár tételben a 12 (!) trombitás főszereplőként való szerepeltetése . Janáčekre elsősorban zongoraművészeink irányították a magyar közönség figyelmét (elsőként hangsúlyosan Schiff András és Kocsis Zoltán), és a szerző ismertségében operáinak időről időre történő műsorra tűzése is nagy szerepet játszik. A koncertpódiumon legnépszerűbb Sinfonietta hamarosan centenáriumához érkezik – frissessége az, ami immár stiláris jellegzetességektől függetlenül időtállóságot biztosít neki. Olyan mű, amelyet könnyű szeretni az előadóknak – s ezáltal megkedveltetni a mindenkori hallgatósággal. Harmonikus, hangulatos megszólaltatása biztató kezdetet jelentett.
A műsorszámok a szerzők életének, és a művek keletkezésének kronológiáját követték. A Janáčeknél 11 évvel fiatalabb Glazunov kései kompozíciója a Szaxofonverseny, amelynek megírására német szaxofonművész késztette. Az akkor már csaknem évszázados múltra tekintő hangszer még nemigen jelentett kihívást a szerzőknek – a viszonylag szerény játszanivalót tehát érdemben bővítette ez az egytételes (posztromantikus) darab, amely mindmáig megőrizte helyét a szaxofonosok repertoárjában. A szólistával készített interjú képillusztrációjának ismeretében nemigen keltett meglepetést extravagáns megjelenése – más kérdés, hogy célszerű olyan öltözékben pódiumra lépni, amelyben természetesen tud közlekedni (eldönthetetlen, a magas sarkú cipő milyen mértékben járult hozzá a feszélyezettséghez…).
Valentine Michaud 13 éves kora óta játssza ezt a művet – a kíséret kidolgozása a zenekar számára sem jelentett különösebb feladatot. A szólista hangszeres felkészültségét a ráadás-darabnál értékelhettük igazán, egy néhány éve hasonlóképp Párizsban komponált, a hangszer lehetőségeit alaposan kihasználó kompozícióban (Vincent David: Pulse). És itt nyílt lehetősége arra is, hogy a technikai kihívásoknak való megfelelésen túl igényesen formáljon – sőt, a különleges effektusokat hatásosan, esetenként humorosan tálalja.
Az est második részében Sosztakovics 12. szimfóniája szerepelt. A gazdag szimfonikus életmű (Sosztakovics 15 művet írt e műfajban) alapos ismeretével kevés hazai koncertlátogató büszkélkedhet. Az esetenként előadásra kerülő szimfóniák hangzásélményéhez jó esetben kapcsolódik a hallgatók tudatában a sorszám… Éppen ezért nem véletlen, hogy a közönség soraiban sokan akartak tájékozódni a műsorismertetőből, amelynek egy megjegyzését olvasva jogosan kapták fel fejüket: ha „egyes kritikusok, különösen nyugaton, a 12.-et a leggyengébb Sosztakovics-szimfóniának tartják…”, ugyan miért épp erre esett a választás? Korántsem lehetett könnyű az ismertetőszöveg véglegesítése a rendelkezésre álló, gyakran ellentmondásos adatokat, értékeléseket-érveléseket tartalmazó irodalomból, mégis, ez az adat némiképp befolyásolta az érdeklődést. Vagy talán mégsem? Mert a zene hallatán beindulhatott a fantázia: milyen lehet a többi, ha ez a leggyengébb???
A hangzó Lenin-emlékmű (?), az 1917 (fiatalabbak kedvéért: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom) emlékét megörökítő (?) négytételes kompozíció, miként ez Sosztakovicsnál oly gyakori, „rejtjelezett” utalásokat tartalmaz. Amelyeket vagy felfedez az utókor, vagy nem. És ha igen, vagy érti e sorok közé rejtett utalások érzelmi-indulati töltését, vagy nem. Ami viszont egyértelmű: a zenei (dallami, motivikus) összefüggések (idézetek, visszaidézések) megléte, amely az előadás során hallható. Az ilyesfajta (biztos) támpontok mentén lehet tovább gondolkodni a szerzői szándékokon, üzeneteken. Ez a mű a bemutató együttes, a Leningrádi Filharmonikusok vendégszereplésekor, három hónappal a bemutató után Budapesten is műsorra került 1961-ben, Jevgenyij Mravinszkij vezényletével. Vajon az akkori közönség mennyi aktualitást érzett a zenében fogalmazottakból? Ami akkor aktualitás lehetett – mára már a közelmúlt története. Amely időről-időre átértékelődik. (És benne marad állandóként a kortárs, nevezetesen a zeneszerző reflexiója a mindennapjai ideológiáira, eseményeire.)
Vannak tehát a hangok, a rövidebb-hosszabb zenei egységekből felépített nagyformák a cikluson belül. Talán a program ismerete is közrejátszott abban, hogy a harsányság eluralkodott a mű megszólaltatásában, háttérbe szorítva a lírai (líraibb) hangulatokat, zsánereket. A halk hangzások ritka élménye ezáltal felértékelődött – és a bennük gyönyörködő igyekezett megőrizni őket.
A Pannon Filharmonikusok játékában harmonikus kapcsolatot éreztem a dirigens Héja Domonkossal, akinek pontos instrukciói nyomán jól karakterizált részletek sorjáztak valamennyi műsorszámban. Az első hangokkal jól megragadott karakterek (pontos indítással!), a tónusosan megszólaltatott szólóállások (a vonós szólamvezetőké, és az egyébként is gyakran szólisztikus játszanivalóhoz szokott fúvósoké egyaránt) jelentős mértékben járultak hozzá az est zenei élményéhez.