Pannon Filharmonikusok – 2024. március 15. Kodály Központ – Pécs

0
7

Malina János

Pécsett a márciusi ünnepi díszhangversenyen volt alkalmam a Pannon Filharmonikusokat először hallani Kesselyák Gergely, mint új vezető karmester irányításával. Egy ilyen ceremoniális alkalom ritkán hoz átlagon felüli zenei élményt, már csak a műsorösszeállítás erőteljes külső meghatározottsága miatt is. A Himnusz, Beethoven István király nyitánya, Dohnányi Ernő briliáns és népszerű, bár az ünnepi alkalomhoz semmilyen módon nem kapcsolódó gyermekdal-variációi, Berlioz Rákóczi-indulója és a Szózat – ez bizony csupa százszor hallott műsorszám, amelyek mellett csupán Takács Jenő 1941-ben írt Antiqua hungarica szvitje jelentett úgyszólván ismeretlen színfoltot. Nos, mindennek ellenére a koncert felvillanyozó élményt jelentett számomra – és amennyire meg tudtam ítélni, a közönség számára is –; harmonikus közös megnyilatkozást egy mézesheteit élő zenekar és karmester között. Hiszen, ha végigtekintünk Kesselyák pályáján, azt látjuk, hogy az idők folyamán sok kiemelkedő fontosságú feladat találta meg, nem egyszer tartósan, de a Pannon Filharmonikusokéhoz hasonlítható színvonalú együttesnek sohasem volt a vezetője.

Azt hiszem, ezért hatott ez a hangverseny kölcsönösen örömtelinek mind a két főszereplő részéről. Ezen nem változtat az sem, hogy igazán jelentős súlyú zenemű – horribile dictu – a műsorban talán csak egy akadt, a Rákóczi-induló Berlioz-féle változata. De a többi műsorszám – azok sem „rossz” zenék! – olyan intenzitással, odafigyeléssel és expresszivitással szólalt meg, ami messze űzte a rutin szellemét ettől az ünnepi hangversenytől. Az alkalomhoz és a repertoárhoz persze harmonikusan illeszkedett Kesselyák Gergely jól ismert temperamentuma, jó értelemben vett teatralitása is.
Beethoven nyitánya, tudjuk, nem sokkal több magyaros toposzok – verbunkos-, csárdás- és indulóritmusok és -motívumok – jól felépített, összességében vígoperai nyitányra emlékeztető összefűzésénél. Ám a zenekari színek teltsége, a fokozások ereje, a hamisítatlan karakterek itt is belefeledkezésre késztették a hallgatót.
A Sopron vármegyéhez, később Burgenlandhoz tartozó Cinfalván született, négy kontinensen tevékenykedő Takács Jenő Szombathelyen töltött évei során, 1941-ben írt Antiqua hungarica című szvitje zsánerben valahol Bartók magyar képei és Farkas Ferenc régi magyar táncfeldolgozásai között helyezkedik el, és szinte teljes ismeretlenségét meghazudtolva, ötletes és üde kompozíciónak bizonyult. A népdal-ihletésű szélső tételek közül a nyitódarab igen szépen megszólaltatott fagottszólójával és szenvedélyes tetőpontjával tűnt ki; a zárótétel viszont az esti pusztában felcsendülő édesbús dallamot idéz (remekül játszott klarinét-hárfa kettőssel), valamivel szentimentálisabb tenorban. A hangszeres népzenére épülő belső tételek közül az első régi magyar táncokat dolgoz fel kimondottan színesen, ötletesen, a másik pedig dunántúli kanásztánc, fuvolán játszott furulya-cifrázatokkal, ugyancsak gazdag fantáziával megjelenítve. A megfelelő mű a megfelelő helyen.

Dohnányi lehengerlő gyermekdal-változatai az ellenállhatatlan zenei humor és a magas színvonalú szórakoztatás csúcsait képviselik – és szólistájukként nehéz lenne Balog Józsefnél ideálisabb zongoristát elképzelni. Először is ugyanolyan könnyedséggel játssza el a legfélelmetesebb nehézségű helyeket – itt és bármely más zenében is –, ahogyan azt a szerző tette egykor, másrészt született, kobold-karakterű humorista, akinek minden mozdulatában, arckifejezésében, gesztusában ott vibrál az irónia, a burleszk vagy a hamisítatlan, dohnányis kópéság. Ahogy mondani szokás: tanítani kellene, ahogy az erőteljes, nagyszabású-álpatetikus moll bevezető szakaszból „megszületik” a gyermekdal, az „Ah vous dirai-je, maman” hamisítatlanul gyermekded, pötyögős játékmódja, Balog kifürkészhetetlen arckifejezésével fűszerezve. És volt azután minden, ami szem-szájnak ingere, harangozás, futó gyászinduló, frivolissimo pillanatok – zenekar, karmester, szólista és persze a közönség is igen jól érezte magát.

Végül pedig – a koncertet záró Szózat előtt –, amint már utaltam rá, remekül kijátszva-megformálva, a remekműhöz méltó intenzitással és koncentrációval, az ünnepi hangulatot elmélyítve és őszinte tartalommal kitöltve csendült fel a Rákóczi-induló.