Pannon Filharmonikusok – 2024. január 26. Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
13

Fittler Katalin

 

Anélkül, hogy lebecsülném a „virtuóz” jelzővel illetett érdemi tartalmat (sőt, éppen ellenkezőleg!), szomorúan kell regisztrálnom, hogy a szó (akár melléknévként, akár személyt minősítő főnévként) mindinkább „áruvédjeggyé” silányul. Éppen ezért csodálkoztam rá a január 26-i hangverseny címére: „Virtuóz muzsikusok”. Kik? A műsort végigolvasva, egy szerző mindenképp: Niccolὸ Paganini. A szólistáról, Kelemen Barnabásról szólva is nyilvánvalóan indokolt (már-már evidencia-értékű, tehát akár el is hagyható). A többes szám azt sugallja, keressünk virtuozitást a karmester és a zenekar (egészének, avagy szólisztikusan megkülönböztetett szerephez jutó) tagjainak teljesítményében? Vagy talán épp ellenkezőleg, anélkül, hogy keresnénk, immár irányítottan „fedezzük fel” eme magasrendű minősítés indokoltságát? (További lehetőség: kontrollálatlanul tudomásul venni: virtuózok. Ennyi.)

És ezzel be is fejeztem a fanyalgást (miközben becsületesen bevallom, korántsem lehetett könnyű feladat „figyelemfelkeltő” címet találni ehhez a programhoz), ahol az első hangtól az utolsóig, kizárólag elismerést érdemlő teljesítmény tanúi lehettünk – miközben korántsem elsősorban a teljesítmény kötötte le a hallgató figyelmét, hanem az a lelkes zeneszeretet, amely valamennyi műsorszám tolmácsolását áthatotta.
A Pannon Filharmonikusok mindmáig az egyetlen nem-fővárosi zenekar, amely évenként bérleti sorozatot hirdet meg a Müpában, és a kezdettől megmutatkozó közönségérdeklődést nemcsak, hogy fenntartja, hanem – rendszeresen körülnézve a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem zsúfolt nézőterén – talán még fokozni is tudja. Ennek a hangversenynek az egyediségét az adta – miként a műsorvezető külön is felhívta rá a figyelmet -, hogy most mutatkozott be Budapesten új vezető karmestere irányításával. Kesselyák Gergely idén január óta tölti be ezt a tisztséget. Bizonyos szempontból akár „alaki”-nak is tekinthető ez a szempont, hiszen Kesselyák az a dirigens, aki a legtöbb hazai (szimfonikus és kamara) együttessel rendszeres kapcsolatot tart – ugyanakkor feltételezhető: vezető pozíciója várhatóan a programösszeállítás koncepciójára is hatással lesz.

Négy műsorszám – négy világ, melyek mindegyike jogosan tart számot az érdeklődésre. És négy interpretáció, amely megerősítette ezt.
Hatásos kezdésnek bizonyult A végzet hatalma nyitánya. Verdi zenéjének ellenállhatatlan vonzereje kirobbanóan érvényesült. Mint mindig, amikor nem az újrajátszás kópiáját kapjuk, hanem a partitúrában rögzítettek hangzó életre keltését. Ezt az előadást hallva pillanatig sem lehetett kérdéses: a dirigens vérbeli operakarmester. A grandiózus muzsika „beharangozta” az operát – vártuk, kívántuk: bárcsak felmenne a függöny, s a színpadon folytatódna a mű. Az alig tíz percnyi muzsika korántsem elégedett meg a publikum „ráhangolásával” a koncertélményre: in medias res, teljes értékű élményt adott. Kesselyák dirigálását akár vizuális élménynek is tekinthetnénk, azonban a hallgató csakhamar felfedezte a látványos gesztusok elsődleges tartalmát: a zenei folyamat rövidebb-hosszabb szegmenseinek részletes kidolgozását, s – ami még fontosabb – ezek egymáshoz való viszonyát. Ennek köszönhető, hogy a plasztikus formálás eredményeképp egyfajta belső szabadságot is éreztünk. És már ekkor felfigyelhettünk arra az erényre, amely valamennyi műsorszámban érvényesült: nemcsak az új tematikus, motivikus anyagok – karakter-meghatározó – kezdetének jutott megkülönböztetett figyelem, hanem a pontos (lekerekítő, máskor kérdőjelként nyitva maradó, vagy épp indulatos kitörése torkolló) zárlatoknak is. Ezzel szoros összefüggésben különleges zenei élményként értékelhettük a csend különböző intenzitásának pillanatait. Gyönyörködtető színfoltot jelentett a két hárfás játéka. A zenekar hárfaművészéhez, aki szólamának avatott művészeként oly gyakran járul hozzá hangszínélményekhez, méltó partner társult.

Paganini I. hegedűversenye valódi csemegének ígérkezett, s várakozásunkban ezúttal sem csalódtunk. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a hatást az is fokoz(hat)ta, hogy Kelemen Barnabás semmiféle látványos gesztussal nem vonta el a figyelmet a nyilvánvaló lényegről, magáról a zenéről. Talán nem túlzás azt állítani, hogy klasszikus letisztultsággal tolmácsolta szólamát, amelyben így fokozott mértékben tűnt fel a hangszerkezelés, játékmód megannyi érdekessége.

A szünet után következő műsorszám tartalmilag a zenekar életének közelmúltbeli eseményére emlékeztetett, a nagysikerű törökországi turnéra. Ahmet Adnan Saygun V. szimfóniája minden bizonnyal sok hallgató számára volt „bemutató”. Első hallásra csak ismerkedünk a művel – és hogy lényegi élmény- és tudástöbblethez jutottunk, arról az érezhetően felelősségteljes, kidolgozott interpretáció gondoskodott. A hallgató tájékozódását korábbi zenei ismeretanyaga segíti, asszociációkkal vélt vagy valódi hatások felfedezése nyomán. 78 évesen, 1985-ben e művel mintegy az e műfajbeli tapasztalatait is összegezhette a szerző. Érezhető ez a komplexitásra törekvő faktúrán, a nagy apparátus kínálta hangszerelési lehetőségek gazdag kihasználásán is. Talán csak a dinamikai tartományt érezhettük némiképp szűkösnek, aránytalanul eltolódva a harsányabb színek irányába.
Ezután Kodály remeke, a Galántai táncok, szinte értékes ráadás-számnak tűnt. Előhívta annak a 2007-es zeneakadémiai koncertnek az emlékét, amelyen a Gulbenkian Zenekar, Lawrence Foster vezényletével ráadásszámként játszotta – fergeteges sikerrel. Ott meglepetés volt – itt viszont vártuk, s mivel kétségkívül érdeklődő várakozás előzhette meg az ismert kompozíciót, talán megkönnyítette azt az „átállást”, amit a bensőségesebb hangzásvilág megkívánt. Az előadás nagy élményét a remek zenekari szólók jelentették – és az a háttérmunka, ami lehetővé tette kiemelkedésüket: a kíséret mindenkori pontos figyelme. Karmester és együttese az egész est folyamán összeszokottan muzsikált – ami annak bizonyítéka, hogy közös zenei elképzelések megvalósításán dolgoznak. És ennek az értékes munkának köszönhető az a „szabadság”, amelynek üde levegője személyes élménnyé avatta a Galántai táncokat – előadóknak és hallgatóknak egyaránt.