Malina János
A „Romantikus közjáték” címet viselte a Pannon Filharmonikusok november 3-i hangversenye, amely egyszersmind annak a Bruckner-szimfóniaprojektnek is a soron következő állomása volt, amelyet Bogányi Tibor, az est karmestere és az együttes művészeti vezetője indított el. Tekinthetjük ezt a koncertsorozatot az immár legendás koncertterem afféle „megtapasztalásának” is, amelynek célja az akusztika részletes „letapogatása” különböző romantikus nagyzenekari kompozíciók segítségével. Akárhogyan is, a műsor egésze széles látószögű képet kínált a teljes német romantikus zenekari irodalomról: Brahms Akadémiai ünnepi nyitányával kezdődött, Mendelssohn e-moll hegedűversenyével folytatódott; a Bruckner-szimfónia a koncert második felét alkotta.
Bogányi Tibor a rá jellemző robbanékonysággal vezényelte el az egyik legfelhőtlenebb Brahms-kompozíciót, jól érzékeltetve a darab természetes és erőteljes hullámzását, kiemelve a fiatalos és izmos daktilusokat, felfedve, hogy a zenekar ragyogó rézfúvós részlege és a terem akusztikája hogyan hangsúlyozza egymás kiválóságát, és már-már az eksztázisig fokozva a befejezést.
A finom és lírai Mendelssohn-koncert persze egészen máshonnan indul, de az átállás nem okozott sok nehézséget, mert a szólista, Baráti Kristóf már a mű első ütemében áthangolta a közönséget a Brahms-nyitány ünnepi-közösségi hangjáról Mendelssohn egyszerre bensőséges és szárnyaló líraiságára. Baráti játékának aligha fokozható elmélyültsége, művészi tisztasága, leszűrtsége révén úgy érezzük: a művész eggyé vált a kompozícióval, és minden titkát maradéktalanul fel tudja tárni előttünk. Az élményt Baráti egész lényének nyugalma, játékának „mendelssohni”, klasszikus kiegyensúlyozottsága teszi teljessé.
Mindez persze csupán az egyik forrása a kivételesség érzetének; a másikat az jelenti, hogy a szólista egyenrangú partnerre talál a zenekarban és karmesterében. Ezúttal ugyanis pontosan ez történt: Baráti egy nagyszerűen képzett, lelkes és ambiciózus zenekarral és egy értő és egyben rendkívül szuggesztív karmesterrel találkozott, aki azonban nemcsak irányít, hanem egyeztet is, maximálisan odafigyelve az összes játszó személyre. Akik közül a maga szerepében a zenekar számos tagja is a nagy formátumú szólistához hasonlítható művészi teljesítményt nyújtott: a szólistát csajkovszijos csacsogással kísérő fuvolapár a zárótétel elején, a bársonyos hangzású csellószólam egy-egy éneklő frázisa, egy gyönyörű, olvadékony oboadallam vagy a szólistával folytatott intim párbeszéd jóvoltából. S a karmesterre visszatérve: a lassú tételt, amelynek mélységei ritkán tárulnak fel olyan nyilvánvalóan, mint ezen az esetén, ilyen tökéllyel csakis a szólista és a zenekar teljes harmóniájában lehet megszólaltatni.
Baráti Kristóf, mint legtöbbször, Bachot játszott ráadásként: a C-dúr szólószonáta Largo tétele megint csak katartikus erejű volt a maga egyszerűségében és bensőséges közvetlenségében.
A zenekar számára a Bruckner-szimfónia jelentette a legnagyobb erőpróbát és egyszersmind a jutalomjátékot – egy ilyen felkészültségű zenekar esetében persze elsősorban a jutalomjáték-jelleg domborodott ki. Öncélú magamutogatásról természetesen szó sem volt: Bogányi itt is a darabot magát kívánta felmutatni a lehető legelőnyösebb megvilágításban. Ez pedig nagyszerűen sikerült: a szimfóniát egy pillanatig sem éreztük hosszadalmasnak, a zenei karakterek rendkívül széles skálán helyezkedtek el a finom, akvarellszerű természeti képektől a monumentális, himnikus, eksztatikus pillanatokig, érezhetően hangsúlyozva az utóbbiak meghatározó fontosságát. Bogányi értelmezésében a szimfónia – minden drámai pillanata ellenére – érezhetően nem tragikus, hanem – a zárótétel kétségtelenül infernális pillanatai ellenére, illetve azokkal együtt – nagyon is harmonikus kicsengésű. A vitatott tartalmú Andante sem volt gyászzeneként felfogható– sokkal inkább valamifajta himnusznak hatott. S a scherzo hatalmas vadász- és harci tablóját, a kürtök és trombiták felelgetését is inkább nagyszabású szabadtéri parádénak, mintsem élet-halál harcnak ábrázolta a karmester.
A kontrasztok ebben a darabban is rendkívül erősek és hangsúlyozottak voltak, és az idilli, kvázi-kamarazenei pillanatok, a kitárulkozó, lírai dallamok ugyanolyan figyelemben részesültek, mint az érzelmi és dinamikai tetőpontok. Előbbiek fontosságát már a szimfóniát nyitó – és a finaléban vissza is térő –, finoman zizegő zenekari effektus is aláhúzza, amely az emblematikus kürtszóló hátteréül szolgál. Utóbbit Borbíró Máté, az év zenekari művésze szólaltatta meg, élményszerűen, a néhai Friedrich Ádáméra emlékeztető, érzéki és hajlékony hangon. Ami a továbbiakat illeti, lassan már csak ismételni tudom magam: a mély fekvésben játszó fuvolapár izgalmas hangszíne, a mindig hasítóan tiszta rézfúvóskar, Laduver Mihály első klarinétos több rövid, de emlékezetes megszólalása, az egész parádés fúvós részleg, s a teljes, ragyogó formában játszó zenekar emlékezetesen szép estét szerzett a Kodály Központ közönségének.
