Kovács Ilona
A zenetörténet egyik legrövidebb életű műfaját, a sinfonia concertante-t és a hozzá nagyon hasonló kettősversenyt állította középpontba a Pannon Filharmonikusok hangversenye. A zenekar élén Káli Gábor karmester vezényelt, aki két ragyogó szólista, Baráti Kristóf hegedűművész és Maxim Rysanov brácsaművész társaságában keltett életre három versenyművet. Az eredetileg meghirdetett műsorhoz képest változás történt, a két szélső concerto cserélt helyet, így a Bruch-Britten-Mozart elrendezés helyett Mozart-Britten-Bruch sorrendben játszották a muzsikusok a kompozíciókat. A darabok változatos érzelmi ívét tekintve ez a döntés is jónak bizonyult (bár az eredeti sorrend is érdekes lett volna), hiszen így most egy letisztult bécsi klasszikus kompozíció után következett egy tartózkodóbb 20. századi és végül egy szenvedélyes romantikus alkotás.
A műfajokat tekintve a sinfonia concertante nyitott, melynek virágkora nagyjából az 1770 és 1830 közötti időszakra tehető. A koncert első műsorszámaként elhangzó Mozart-mű – az Esz-dúr sinfonia concertante (K. 364, 1779) – is ezt az időszakot képviselte. Magában hordozza mindazokat a jellegzetességeket, amiket Mozart Mannheimban és Párizsban megismert, ám a zeneszerző zseniálisan továbbfejlesztette a már meglévő elemeket és természetesen saját arculatára formált remekművet kreált az akkor divatos műfajból. Mozart kollégáinál általában nincsen dráma és komorság, kerülik a moll hangnemet, és az egyik legfőbb jellegzetesség a játékos könnyedség, ahol a muzsikusok mind virtuozitásukat, mind muzikalitásukat meg tudják mutatni. Míg e műfajra nem annyira jellemző a szólisták és a zenekar közötti párbeszéd (utóbbi inkább „csak” kísér), addig Mozart a zenekarnak is fontos feladatot adott, és például különleges színeket kevert ki azzal, hogy osztott brácsákat használt. Baráti Kristóf és Maxim Rysanov könnyedséggel és kamarazenei plaszticitással szólaltatta meg Mozart zenéjét, a két szélső tétel derűje és lírája, vagy éppen a változatos tempókarakterek dinamizmusa egyaránt megmutatkozott. A darab és az interpretáció csúcspontját számomra a lassú tétel megszólaltatása jelentette. A c-moll hangnem bizonyosan reflektált az ifjú komponista életének akkori – a mű komponálását nem sokkal megelőző – szomorú eseményeire: szerelmi csalódására és édesanyja elvesztésére. Ez a vallomásos tétel most mindkét szólistánál a lélek legbensőbb titkait, szenvedéseit, és talán jövőbe vetett reményeit mutatta meg, töprengően, tépelődően, fájdalmas kérdésekkel és tétova válaszokkal.
A három alkotás közül kétségkívül Mozarté volt a legismertebb és általában a legtöbbet játszott. A szünet után felhangzó hegedűre és brácsára megálmodott kettősverseny – Benjamin Britten tollából – nemcsak nálunk, hanem külföldön is ritkán hangzik fel, így igazi kuriózummal ajándékozták meg hallgatóságukat a zenészek. Britten tizennyolc éves korában, még a londoni Royal College of Music hallgatójaként komponálta a művet, és hatvanöt évet kellett várnia a kissé megkésett premierre, mivel csak 1997-ben mutatták be. Ezen az estén mind a szólisták, mind a zenekar muzsikusai nagy odaadással játszották az angol zeneszerző kompozícióját, és mindent megtettek, hogy elhiggyük, az ifjú Britten zsengéjét érdemes máskor is meghallgatni.
Az estet Max Bruch eredetileg klarinétra és brácsára írt e-moll versenyműve zárta (op. 88, 1911), ami – bár már a 20. században keletkezett – ízig-vérig romantikus. Nem meglepő, hogy időnként felfedezni vélhettünk közös összekötő szálakat a mester népszerű g-moll hegedűversenyével, ami pedig jó félévszázaddal korábban keletkezett. A két szólista technikai brillírozása, állóképessége az utolsó percekig kitartott, pedig komoly fizikai erőnlét kell három ilyen versenymű eljátszásához. Játékuk egymáshoz idomuló alkalmazkodása bámulatra méltó volt (még akkor is, ha a Mozartban nem mindig voltak együtt), azt az érzetet keltve, mintha már sok éve együtt muzsikáltak volna, pedig tudjuk, mindketten nagyon elfoglalt művészek, kevés próbalehetőséggel. Elismerést érdemel az ezen az estén végig kísérőszerepben maradó zenekar teljesítménye is, amely híven követte a mindent elvezénylő és kézmozdulataival a részleteket is megmutatni akaró Káli Gábor instrukcióit. Természetesen vastaps követte az utolsó akkordokat, amit a két szólista, Baráti Kristóf és Maxim Rysanov – mi mással, mint – Händel-Halvorsen Passacagliájának parádés, sziporkázó előadásával viszonzott.