Fittler Katalin
Bartók Béla nemzeti Hangversenyterem – Művészetek Palotája
Univerzum – ezzel a címmel hirdették az Aranyfedezet című program március 6-i hangversenyét, s tegyük hozzá, nem alaptalanul. Hiszen Balázs Béla misztériumjátékának elhíresült (költői) kérdése, mely a színpad helyét a „kint-e vagy bent” korántsem eldönthető/eldöntendő kérdéssel feszegeti, transzponálható az univerzumra is, amelyet ki-ki „leképezhet”, s jó esetlen le is képez, magában. Mindez tűnhet poézisnak (részben az is!), ám legalább annyira fontos, hogy a József Attila által meghirdetett programra (a mindenséggel mérd magad) is ablakot nyit. Mindez vonatkoz(hat)ott a szerzőkre, jó esetben magukévá teszik ezt a programot az előadók is, és akkor minden bizonnyal megérinti a hallgatóságot is.
Ami a műsort illeti, az univerzum különböző szegmenseit villantották fel, a pillanatképtől a belefeledkezésre alkalmas atmoszférákig. Örömmel fogadtuk nyitányként Lili Boulanger rövid szimfonikus költeményét, a Tavaszi reggelt, ami ékes bizonysága annak, hogy a Pannon Filharmonikusok korántsem elégednek meg a közismert repertoárdarabok vetésforgójával, hanem időről-időre ritkaságokkal örvendeztetik meg közönségüket – s vélhetőleg magukat is, hiszen ilyenkor nem kell számolni előadói hagyományokkal, s azok ismeretében kialakítani a saját elképzelést, hanem mintegy közvetlen párbeszédet folytathatnak a partitúrával. Nem kevés tanulságot jelenthet számukra, hogy 24 esztendős szerző munkáját szólaltatják meg, így a hangszerelés – a tanultakon kívül – arról is árulkodik, hogy milyen hangszínvilágot ismerhetett élő zenei tapasztalatai alapján a komponista.
Az est legnagyobb zenei élményét a szólista Kelemen Barnabásnak köszönhetően Sibelius Hegedűversenye jelentette. Egyszerűen lenyűgöző a személyiségnek az ereje, amely teljes intenzitással van jelen pódiumra lépésétől az utolsó hang kicsengéséig. Hegedülni, magas színvonalon, világszerte sokan tudnak – de nála megvan valamiféle nem tanítható többlet is. Kétségkívül élmény lehet ilyen szólistával játszani, a gordonkaművész-dirigens méltó hangzó környezetről gondoskodott számára. Az erőteljesen szólista-centrikus nyitótételben Kelemen Barnabás mintha tudomást sem vett volna partnereiről – az ő teljesítményüket dicséri, hogy megtehette ezt. A lassú tétel folyamán is az volt az érzésünk, hogy szólisztikus játszanivalóval kitüntetett zenekari játékosok vonták kamarazenei közelségbe. E közelség érzetét erősítette a zenekari szólamok kidolgozottsága, a szép tónusú színekkel.
Az érzékeny dinamikai árnyalásnak köszönhető változatos hangszínvilág külön erénye, hogy a legharsányabb pillanatokban sem a hangosság ereje hatott, hanem a tónus intenzitása. Szép ajándékként értékeltük a két ráadást, a Bach- és Paganini-tételt.
Holst héttételes szvitje, mely népszerűségével úgy árnyékolja le a szerző oeuvre-jének további részeit, mint A négy évszak Vivaldi gazdag versenymű-termését, ritka vendég koncerttermeinkben. A hallgató szívesen eljátszik a gondolattal: vajon eme program-címek nélkül is hasonló sikerdarab lenne? Ellesett pillanatok: gyakran zizzent a műsorismertető, amikor időről-időre tájékozódó információt kerestek az érdeklődők. Talán nem lenne felesleges a tételcím-feliratok kivetítése (egy-egy egész tétel folyamán), hogy könnyen társítható legyen a zenei anyaggal. És akkor még szabadabb teret kaphat a hallgatói fantázia, korábbi ismeretanyagok függvényében a görög istenek (alakjának, karakterének, cselekedeteinek) felidézésével, s talán olyanok is lesznek, akik megpróbálják átélni „a bolygóknak az emberi pszichére gyakorolt hatását”. Addig viszont több figyelem jut az előadói felkészültség értékelésére.
És hadd legyen itt a helye annak az elismerésnek, amely méltán kijár a mindig a legelegánsabbak közé tartozó együttesnek: a közönség idős(ebb) generációi számára természetes, ám a fővárosi koncertélet gyakorlatában sajnálatosan ritka az a „viselkedés-kultúra”, amely sajátja a Pannon Filharmonikusoknak: zené(lés)re irányuló figyelmük mellett ritkán engednek annak a késztetésnek, hogy a nézőteret pásztázzák, vagy – miként sajnos vezető fővárosi zenekarainknál sűrűn előfordul – akár „kommunikáljanak” hozzátartozóikkal-ismerőseikkel. Ez is része „Aranyfedezet”-üknek.
Jövő évi programjaikat az „Ezüstcsillanás” jegyében hirdetik meg – de ez ne tévesszen meg senkit: nem az érmék színére rímel (az I. helyezést követően a II. helyet foglalva el), hanem – miként előzetes tájékoztatójukból megtudtuk – az ezüstcsillanás „egy izzó folyamat eredménye és egy kitüntetett pillanat lehetősége”. Csak remélhetjük, hogy valamennyi szereplésük egy-egy ilyen pillanat időbeli kiterjesztése lesz.
