Pannon Filharmonikusok – 2019.október 18. – Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
362

„Virtus & Extázis” című programmal invitálta közönségét a Pannon Filharmonikusok október 18-án a Müpába (másnap pedig Pécsett a Kodály Központba). Miként bérletajánló magazinjukban hirdették: „Ajánljuk mindenkinek ezt a hangversenyt, aki szeretne legális úton a felvilágosodás korának letisztult, áttetsző zenéjétől az érzékien lüktető mediterrán ritmusokon át a kábítószerek hatását megidéző misztikus, patetikus, mégis erotikus és transzcendens állapotba kerülni.”

Vélhetőleg a közönség jelentős részének figyelmét elkerülte ez a programkínálat – így akkor sem elégedetlenkedtek, ha a beígért „másállapot” nem következett be. Annál is inkább, mivel zenei élményekben nem volt hiány!

Az est dirigense Gilbert Varga volt, akit 2019. január 1-jétől az együttes vezető karmesterévé neveztek ki (mely pozíciót Bogányi Tiborral közösen töltik be). A karmester, aki egy interjúban szellemesen úgy nyilatkozott, hogy „Beszélek angolul, németül, franciául, egy kicsit olaszul, spanyolul és magyarul is, de ha valaki megkérdezi, melyik az anyanyelvem, azt kell mondanom, hogy a zene”, ezt bizonyította ezen a fellépésen is. A hangversenynek további személyes töltetet adott, hogy éppen a dirigens édesanyja születésének 100. évfordulójára esett, ezért a nyitószámot, Haydn korai E-dúr szimfóniáját e megemlékezésnek szentelték.

Haydn zenéjét Lalo Spanyol szimfóniája követte, majd a szünet után Szkrjabintól Az extázis költeménye csendült fel. A műfaj-megnevezések és a címadások játéka (a Lalo-mű érdemben hegedűversenynek tekinthető, míg Szkrjabin e kompozícióját szívesen nevezte 4. szimfóniájának) sem terelhette el azonban a figyelmet arról, hogy három „stíluskörben” mutatkozhatott be az est során a zenekar. Örvendetes az a körültekintés, amelynek eredményeképp a Haydn-szimfóniát kislétszámú együttes szólaltatta meg, ami aztán fokozatosan növekedett (eleget téve a hangszerelés kívánalmainak).

Öröm volt hallgatni a fiatal Haydn üde muzsikáját (Németh Zsombor műsorismertetőjéből értékes információkat is kaptunk a mű keletkezését illetően), a témák jól karakterizáltan követték egymást, mindig értelmezetten muzsikált valamennyi szólam. A pódiumot egyfajta derű hatotta át, talán csak a hegedűsök vették néha túl vehemensre szólamuk kétségkívül jelentős mozzanatait. Az artikulációt, frazeálást illetően átgondolt-kidolgozott produkcióban gyönyörködhettünk.

Lalo Spanyol szimfóniáját főként azok élvez(het)ték, akik elsősorban a műre voltak kíváncsiak, nem pedig azzal foglalkoztak, hogy a japán származású, ám négy éves korától Németországban élő szólista, Mayu Kishima mennyiben képes életre kelteni az  elhitető erejű spanyol koloritot. Erre ugyan valóban nagy szükség van, de az atmoszféra megteremtése korántsem egyéni feladat. Gilbert Varga (akivel Kishima először 2009-ben játszott verseny-fináléban, s rögvest utána meghívta a fiatal szólistát egy tajpeji koncertre) ideális környezetet biztosított a szólistának, aki – zeneileg indokolt mozzanatokban – maga is kamaramuzsikusi érzékenységgel kommunikált partnereivel (az „odafordulás gesztusát” ténylegesen megvalósítva). Ismét egy példa arra, hogy tényként, önmagában nem zavaró a szólista kottatartója – a koncentrációt gyakran behunyt szemmel erősítő játék során aligha volt nemcsak szüksége, de lehetősége sem a kotta tényleges használatára (nem más szerepet töltött be, mint a papok misekönyve a Miatyánk során…). Kishima Rosztropovics „felfedezettje” – ezt azonban emlegetni kell, másként nem kerül be a köztudatba (mennyit változott a világ, amióta Karajannak köszönhetően Anna-Sophie Mutter került fiatalon az érdeklődés reflektorfényébe…) Úgy reklámozzák, hogy az „egyik legvirtuózabb japán hegedűművész” – ez azonban gyakorlatilag azért hatástalan, mert a legtöbb ajánló életrajz hemzseg a felsőfokú jelzőktől, másrészt ellenőrizhetetlen (nem beszélve arról, hogy a rácsodálkozás az idők folyamán okafogyottá válik, amikor a csodagyerekből a legritkábban lesz csodafelnőtt…). Tény, hogy technikai nehézséget nem ismerő játéka minden bizonnyal inspirálóan hathat mindenkori muzsikuspartnereire (elsősorban a vonósokra), és minden frázisért felelősséget vállaló, átgondolt előadásmódja is tanulságos. E koncerten a Walner” nevű Stradivari-hangszer hangjában gyönyörködhettünk, amely mély regiszterben már-már brácsára emlékeztető tömörséggel zeng, míg a magas hangok éterien könnyedek, csillogók tudnak lenni.

Külön elismerés illeti a zenekart, amiért fegyelmezetten vette tudomásul a tájékozatlan (!) fővárosi (!) közönség közbetapsolásait – ezek a zavaró mozzanatok sem zökkentették ki a muzsikusokat az öttételes kompozíció egészének felépítéséből.

A száz éve bemutatott Szkrjabin-mű mit sem veszített az idők folyamán a hatásából, amiben kétségkívül része van annak is, hogy nem vált a hangversenytermi repertoár részévé. Nagy apparátusának biztosítása önmagában is külön szervezési feladat, ráadásul, mivel hangzó emlékképekből kialakított műismeret nem várható a potenciális előadóktól, igényes próbák szükségesek a megtanulásához. Gilbert Varga kotta nélkül vezényelte ezt a művet – s ebben nem a memóriáját kell elsősorban értékelni, hanem azt a kitüntető gesztust, amely ezúttal valamennyi hangszeresnek kijárt: a nagylélegzetű formáláson és a gyakorlati instrukciókon túl a szemkontaktusra is volt lehetősége (tehát a mindenkori hangzásarányokat aktívan irányító, közvetlen kapcsolatra a nagylétszámú együttessel). (Fittler Katalin)