Fittler Katalin
Pannon Filharmonikusok – 2019. március 31.
Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A bemutatóját láthattuk annak az előadásnak, amely a Müpa, a Pannon Filharmonikusok, a Pécsi Balett és a Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. koprodukciójában jött létre (a produkció április 2-án Pécsett, majd augusztus 16-án Torre del Lagóban kerül színre).
Két korai Puccini-művet ígért a műsor, a Lidérceket és a Krizantémokat – voltaképp hármat kaptunk, mivel nyitányként a Preludio sinfonico csendült fel, amelyet még milánói konzervatóriumi tanulmányai során komponált a szerző (a második év lezárásaként). A Le Villi két felvonásossá átdolgozott verziója szerepelt a programon, melyet a vonósnégyestétel vonószenekari verziója követett. A mintegy ötnegyedórás előadás szünet nélkül zajlott, a nagy formarészek tagolódási pontjain tetszésnyilvánító tapsokkal. Az opera második felvonásának kezdetén narrátor tájékoztatta a hallgatóságot a történtekről – a művel ismerkedő számára kétes hitelességgel; felébresztve benne a gyanakvást, vajon nem húzásokkal került-e előadásra az opera, amelyet az előzetes tájékoztató „nagyjából másfélórás”-ként harangozott be.
A Puccini-est a tetszetős látványvilágnak köszönhetően elsődlegesen balett-élményként maradt meg az emlékezetben. Varázslatos volt a látványvilág, a színek és fények elementáris hatása háttérbe szorította a rövid (szinte vázlatos) történetet. Az est legnagyobb élményét a Pécsi Balett remek táncosainak köszönhettük, ám méltatlanság lenne nem megdicsérni a Pannon Filharmonikusokat, akik a hibátlan akusztikus hátteret szolgáltatták, az olasz vendégkarmester, Alberto Veronesi irányításával. Megbízható felkészültséggel énekelt a Kodály Kórus Debrecen is (karigazgató: Szabó Sipos Máté). A szólistákról kevesebb jót lehet mondani. A moldáviai Olga Busuloc előadásmódjával nem karakterformálásra törekedett, hanem kétségkívül remek adottságaira kívánta felhívni a figyelmet. Vőlegényének szerepe talán túl kicsinek bizonyult az uruguayi tenor Carlo Ventre számára, aki szakmai életrajza szerint épp „a nagy olasz tenorszerepek interpretálásával hívta fel magára a rangos zenés színházak figyelmét”. Ráadásul adós maradt a jogosan elvárható színpadi játékkal az opera végén. Hiába a villi-kórus minden bíztatása (Forgasd! Ugorj!), tanácstalanul-mackósan tipródott csupán, s a látvány alapján aligha hihettük, hogy a villik között megjelenő Anna halálra táncoltatta a szerelmüket eláruló egykori vőlegényét. (A látvány inkább Verdi Falstaffjára emlékeztetett, a nagy Tölgyfánál játszódó éjszakai jelenetre…) Az Anna apjának szerepét éneklő Roman Burdenko kétségkívül ígéretes bariton, színpadi játéka hasonlíthatatlanul kiforrottabb partnereinél.
Olvashatjuk információként a művek keletkezéstörténetének adatait, szakmai értékelésként a kísérleteket, hogy a pályakezdő komponista alkotásaiban felfedezzük későbbi stílusjegyeit, zsenialitásának később szárba szökkenő bimbóit – a hangzásélmény nem kevesebbet és nem többet adott, mint mindvégig kellemes hallgatnivalót, szép dallamokkal, atmoszférateremtő harmóniákkal. E kompozíciók ismerete senkit nem fog befolyásolni abban, hogy milyen mértékben szeresse Puccini mindmáig világszerte repertoárdarabjait, arra viszont figyelmeztethet: pályakezdő zeneszerzők esetében nem érdemes jóslatokba bocsátkozni – érdemesebb a színpadra/pódiumra kerülő műveket meghallgatni, hogy a hallgatók mércéjén is legyen kiindulópontjuk azoknak a pályaíveknek, amelyek egy-egy szerző munkássága leír.
Idekívánkozik az összművészeti élményt létrehozó stáb listája: díszlet: Szendrényi Éva, jelmez: Zoób Kati, Koreográfus: Vincze Balázs, rendező: Káel Csaba.
