Csengery Kristóf
A Zenekar olvasói a lap XXVI. évfolyamának 1. számából tudhatják, hogy a Pannon Filharmonikusok életében nemrég új korszak kezdődött. Horváth Zsolt, az együttes igazgatója a zenekar élén 2011 óta munkálkodó Bogányi Tibor mellé meghívta Gilbert Vargát, s mostantól a két karmester egy idehaza újdonságnak számító, a nyugati városok zeneéletben azonban ismert gyakorlatként alkalmazott duális vezetési struktúrában irányítja majd Pécs zenekarát. Két egyenrangú művészeti vezető, akik egymással párhuzamosan, egymással konzultálva, egymás döntéseit ismerve és tiszteletben tartva foglalkoznak az együttessel. Ennek a korszaknak volt hivatalosan is kezdete az a hangverseny, amelyen a budapesti közönség a Müpában hallhatta a Pannon Filharmonikusokat, Gilbert Varga vezényletével.
Az 1952-ben, Londonban született karmester, Varga Tibor (1921–2003), a Svájcban letelepedett, nagynevű magyar hegedűművész fia – Sergiu Celibidache, Franco Ferrara és Charles Bruck egykori növendéke – persze nem ismeretlen a magyar közönség előtt: a Nemzeti Filharmonikusok koncertjein is láthattuk-hallhattuk őt, nem egyszer vezényelte az együttest Kocsis Zoltán meghívásának eleget téve, és a Pannon Filharmonikusok élén sem ezúttal állt először. Mostani műsorán francia, lengyel és belga művek szerepeltek. A koncert bevezetőjeként Erik Satie Gymnopédiái és 3. Gnossienne-je szólalt meg Claude Debussy és Francis Poulenc hangszerelésében, a szünet előtt Karol Szymanowski 1. hegedűversenyét hallottuk fiatal amerikai szólista, Benjamin Beilman közreműködésével, majd a hangverseny második részét César Franck d-moll szimfóniája töltötte ki.
Úgy hozta a véletlen, hogy egy héttel a Pannon Filharmonikusok koncertje előtt a Budapesti Fesztiválzenekart hallottam, hetvenes éveiben járó svájci vendégkarmester, Michel Tabachnik irányításával. Ahogy az ilyenkor gyakran előfordul, az egymás időbeli közelségében meghallgatott két hangverseny tapasztalatai önkéntelenül is összehasonlításra kínálkoztak. Tabachnik kevés mozdulattal, szabadon vezényel, nem törekszik a mutatós koreográfiára, engedi muzsikusait önállóan kibontakozni, sőt ösztönzi is őket erre. Zenészeit Gilbert Varga sem nyomja el, az egyéni kibontakozás lehetősége nála is adott, ugyanakkor azonban ő sokkal „koreografikusabb” karmesteralkat, láthatóan jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít az egzakt, megtervezett ütéstechnikának, amely minden pillanattal elszámol, minden ütemben részletes és érthető információt ad a zenészeknek arról, mit kíván tőlük a karmester. Noha egy héttel korábban elismeréssel figyeltem Tabachnik eszköztelenségét és puritanizmusát (és ez a véleményem azóta sem módosult), most úgy gondoltam, egy olyan fejlődő zenekar esetében, mint a már jó pár éve magas színvonalon játszó, de továbbra is újabb és újabb szintek meghódítására hivatott Pannon Filharmonikusok esetében alighanem ez a rajzosabb, koreografikusabb vezénylési módszer az, ami célravezető. Gilbert Varga tehát valószínűleg hosszú távon is jó választás lehet a „duális” zenekar-irányítási szisztémában, mert karmesteri munkamódszere „zenekarpedagógiai” szempontból illik az együtteshez.
Vezetésével Erik Satie rövid, egyszerű tételei rugalmas ritmikával, ringatózó könnyedséggel, a darabok melankóliáját felszínre segítő, színgazdag és árnyalt dinamikájú értelmezésben szólaltak meg. Ebben az olvasatban a múlt századfordulós francia avantgárd különc csodabogarának „pre-minimalista” zenéjéből elsősorban közvetlensége érvényesült – az, hogy ez az egyszerűség milyen rafinált és milyen elvont, ezúttal nem tűnt fel a zenehallgatónak. César Franck nagyszabású, súlyos és komoly d-moll szimfóniája a második részben igényes, de sem zenei szempontból, sem technikailag nem csúcsminőségű előadásban hangzott fel. Tetszettek a jól eltalált tempókarakterek, érvényesült a mű intellektualitása, formájának beethoveni és liszti mintákat követő komplexitása, de egyrészt a zenekari kidolgozás nem volt makulátlan (olykor hallottunk salakosan induló hangokat és egyéb bizonytalanságokat a fúvósok háza táján, a vonóshangzás pedig egészében véve lehetett volna egységesebb, fényesebb, tartalmasabb), másrészt a mű ereje, gondolati mélysége, kifejezésmódjának intenzitása nem érvényesült eléggé ebben a tetszetős, de kissé hétköznapi repertoár-előadásban.
A ritkán hallható Szymanowski-hegedűverseny értékei kitűnő szószólóra találtak a harmincéves amerikai Benjamin Beilman személyében. A washingtoni hegedűst Spektrum című 2016-ban megjelent Schubert–Janáček–Kreisler–Stravinsky-lemezéről ismertem, s annak benyomásai alapján pár éve még nem tudtam megállapítani, válik-e majd jelentős muzsikus, esetleg nagy művész a fiatal szólistából, vagy sem. Mostani fellépése nagyon kellemes emlékeket hagyott maga után. Makulátlan hangszeres teljesítmény, salakmentes, tartalmas hang és tiszta intonáció, árnyalt dinamika, intelligens karakterizálás, túlzásoktól mentes ízlés. Beilman értelmezésében elénk tárult Szymanowski 1. hegedűversenyének érzékeny eklektikája, a nyugtalanul vibráló mű hagyományt modernséggel ötvöző keveréknyelve. Nem sorolnám őt Vilde Frang vagy Janine Jansen, Baráti Kristóf vagy Kelemen Barnabás nagyságrendjébe, mert amit nyújt, tökéletes, de egyelőre nem átütő. Ugyanakkor lehet, hogy pár év múlva már az említett klasszisban lesz a helye.
