Pannon Filharmonikus Zenekar – 2022. december 9. Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
136

Malina János

„…kivételes képszerűséggel és plaszticitással szólaltatta meg Eötvös és a ragyogóan játszó zenekar; a makulátlan tisztaságú kürtkar játéka különösen imponáló volt…”

 

Eötvös Péter vezényletével adott hangversenyt a Pannon Filharmonikus Zenekar december 9-én a Müpában, előző napi pécsi programját hozva el Budapestre. Eötvös Péter a koncert első felében saját kompozícióit, a szünet után pedig Bartók műveit vezényelte.

Az első Eötvös-darab, a Sirens’ Song (A szirének éneke), mint emlékezetes, éppen a pécsi zenekar felkérésére született, s ősbemutatójára 2021 márciusában került sor – egy közönség nélküli, online közvetített hangversenyen. Azóta már felcsendült élőben is Magyarországon, szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt, szintén Eötvös vezényletével és ugyancsak a Müpában, de más zenekar előadásában. Azóta pedig más országokban, más előadókkal is elhangzott, s csak a mostani ikerkoncerteken talált vissza a megrendelő együtteshez – és a zeneszerző-dirigenshez.

A Zenekar az ősbemutatóról is beszámolt, magánál az emlékezetesen szép darabnál tehát most nem szükséges elidőznöm – elég, ha megemlítem, hogy öröm volt újra találkozni vele hallgatóként. Előadói szempontból már a bemutató is igen meggyőző volt; az akkori élményhez viszont most a valóságos tér élménye járult – ez egy ilyen, a tengeri táj tágasságát elénk varázsló mű esetében alapvető szükséglet, amelyet a Müpa hatalmas tere ideálisan elégített ki. A zenekar ezúttal is ugyanolyan precizitással, a darab kiemelkedő szín- és karaktergazdagságát élményszerűen megjelenítve, úgyszólván átszellemülten játszott, mint a bemutatón.

A következő kompozíció, a Cello Concerto Grosso régebbi darab. Éppen egy hónappal ezelőtt hallhattuk utoljára Budapesten, Várdai Istvánnal; Eötvös azonban Magyarországon még nem vezényelte. A versenymű és a concerto grosso jellegzetességeit ötvöző, de a népi tánc karaktereire és ritmusképleteire épülő, csaknem félórás darabban a szólista mellett kiemelt szerepet játszik a kvázi concertinóként kezelt zenekari csellószólam is. A szólista ezúttal a koreai Sung-Won Yang, Starker János egykori tanítványa volt.

Eötvös vezényletével nagyobb hangsúlyt kaptak a zene táncra utaló, általánosabban pedig a ritmikai elemei; ezúttal például világossá vált, hogy a kórusban egymáshoz csapott dobverők a csapásolás ideáját fejezik ki. Mindenesetre Eötvös kimeríthetetlen hangszerelési leleményei, virtuóz zenekarkezelése és gazdag utalásrendszere remekül érvényesült a zenekar briliáns előadásában. A szólista figyelemreméltó módon tudott hangzási és intenzitásbeli egyensúlyt tartani a zenekarral, de kevés lírai pillanata is hiteles, megragadó volt. Eötvös, a tőle megszokott módon, végtelen nyugalommal és takarékos, de annál szuggesztívebb mozdulatokkal tartotta kézben az egész, áradó és bonyolult folyamatot.
A szünet után a hangverseny Bartók Négy zenekari darabjával folytatódott. Eötvös itt is a zene „impresszionista” oldalát, a színek sokaságát, árnyalataik végtelenségét hangsúlyozta elsősorban: a fiatal Bartók zenekarának azt az érzéki gazdagságát, amelyet más művekkel kapcsolatban szoktunk elsősorban emlegetni. Mindjárt az első tétel csábító szirénhangjai (igen, erre kellett gondolnunk) megragadóan szólaltak meg; majd a lebegő, pasztellszínekben játszó táj tért vissza a III. tételben is, ezúttal nosztalgikus köntösben, A fából faragott királyfi természetpoézisével fűszerezve. A sorozat súlyponti darabját, a boszorkánytáncként felfogott Scherzót kivételes képszerűséggel és plaszticitással szólaltatta meg Eötvös és a ragyogóan játszó zenekar; a makulátlan tisztaságú kürtkar játéka különösen imponáló volt. S még a záró gyászinduló sem nélkülözte a háttérként szolgáló táj szomorú szépségének élményszerű ábrázolását; a kürtöknek a darabot lezáró, szelíd és lemondó gesztusa pedig szívszorító volt.

Nem tört meg a koncert íve a zárószám, a manapság meglehetősen ritkán hallható Cantata profana előadásával sem. Ebben a Pad Zoltán vezetése alatt működő Rádióénekkar volt a Pannon Filharmonikusok partnere, a szólókat pedig Rab Gyula (tenor), illetve Balla Sándor (bariton) énekelte. Eötvös interpretációjának legfeltűnőbb jellemzője ama feltartóztathatatlan szükségszerűség nyilvánvalóvá tétele volt, amellyel a tragédia – vagy, ha másfelől nézzük, a természet diadala az ember felett – kibontakozik; mintegy illusztrációja volt ez az előadás annak a bartóki törekvésnek, hogy megközelítse a tökéletesre csiszolódott népművészeti alkotás lényegre törő sallangtalanságát.
A zenekar most is remekelt, ez a mű azonban elsősorban a kórus számára jelent párját ritkító erőpróbát. Nos, a mintegy 60 fős együttes – tehát semmiképp sem kiválasztott szólistákból álló kamara-formáció – teljesítménye minden tiszteletet megérdemelt ezen az estén, mert nem csupán tökéletesen magabiztosan énekelt mindent, a nyaktörő fúgát beleértve, de hangzása is homogén, csiszolt volt, szövegét is szépen mondta, s mindezt magától értetődő könnyedséggel tette.

Rab Gyula szintén meggyőzően, magabiztosan énekelte igen nehéz szólamát, de a hangból és Rab énekléséből hiányzott valamiféle szárnyalás, a szabadság kisugárzása. Balla Sándor jól helytállt az apa kevésbé exponált szerepében. Az est utolsó emlékezetes élményét pedig a kantáta katartikus befejezésének, a Temészetben való feloldódásnak az emelkedett szépségű megidézésével szerezte számunkra Eötvös Péter.