Malina János
A történetét az első ízben 1811 december 9-én koncertező pécsi Zeneművész Társaságtól eredeztető Pannon Filharmonikus Zenekar a 210. születésnapján Pécsett rendezett koncertjét másnap a Müpában a fővárosi közönségnek is eljátszotta. Az est karmestere Varga Gilbert volt.
A műsor nyitószáma, a Zeneművész Társaság alapítójának – a pár évvel korábban a katedrális karnagyaként és orgonistájaként szerződtetett osztrák muzsikusnak, Johann Georg Licklnek vagy magyarosan Lickl Györgynek – egy kompozíciója, a kezdet pillanatát idézte fel, míg a zárószám, Muszorgszkij–Ravel remeke, az Egy kiállítás képei egy másik kezdetét, a Kodály Központ tíz évvel ezelőtti nyitókoncertjéét. A kettő közé nyilván versenymű illett: ezt a szerepet Brahms d-moll zongoraversenye töltötte be.
Lickltől a legkézenfekvőbb lett volna talán valamelyik fennmaradt operanyitányát előadni; amit ehelyett hallottunk tőle, az ugyan „csupán” átirat volt, mégis jó választásnak bizonyult. A pécsi mesternek ugyanis a közelmúltban fedezték fel egy négykezes C-dúr zongoraszonátáját, s a zenekar ennek záró „Rondo” tételét játszotta el az együttes állandó karmesterének, Vass Andrásnak a hangszerelésében. A darabra a legkevésbé sem volt jellemző a kismesteri unalom: üde volt és szellemes, és a hangszerelés is meggyőzően, természetesen hatott. Bár a műsorfüzet írója az 1843-ban elhunyt Licklt egyre Haydn és Mozart kortársaként azonosítja, miközben pedig Beethovennel volt szinte egykorú, és vele élt 57 évig egy időben (ebből Bécsben 21 évet, míg Mozarttal, igen fiatalon, mindössze hatot), ezt a darabot sokkal inkább a korai romantika szelleme s a tündértánc toposza ihlette.
Az est mindenesetre romantikus hangversenyként, Brahms fiatalkori zongoraversenyével folytatódott. A mű szólistájaként Nelson Goerner argentin pianista lépett dobogóra. Goerner előkelő helyen szerepel a világ középnemzedékhez tartozó pianistái között, és szereplése ezúttal sem okozott csalódást. Némileg csörömpölő jelleggel megszólaló legmagasabb zongorahangjaitól eltekintve semmiféle megfogható kifogás nem érhette játékát: technikailag megingathatatlanul zongorázott, remekül reagált a karmester kezdeményezéseire, ahol kellett, szervesen illeszkedett bele a zenekari szövetbe, játékában megvolt a szükséges erő és energia ugyanúgy, mint az érzékeny líraiság, az álmodozó hang; egyszóval maga volt a kulturált és megbízható zenélés. Valamiféle hiányérzetet mégis keltett a játéka, amelyet igazságtalan lenne akár száraznak, akár szenvtelennek nevezni; előadói típusát talán a legmagasabb színvonalú személytelenségként jellemezhetném legtalálóbban. Eközben Varga Gilbert mindent megtett azért, hogy a gyönyörű, ám kissé túlsúlyos darabot mindvégig követhetővé és érdekessé tegye. A nyitótétel előadását alapjában jellemző olvadékonyság elsősorban neki volt köszönhető; azután a lassú tételben szépséges, sejtelmes pianókat varázsolt elő a zenekarból, majd a szenvedélyes kitörés után szépen fogta vissza a zenekart, és „ágyazott meg” a zongora pianissimo visszatérésének. A zárótétel pedig könnyed és elegáns volt, s a tételbe kissé talán kötelességszerűen beiktatott fugato szakaszt sem hangsúlyozta túl. A zenekar pedig legjobb formáját hozta, zenélése élt és örömteli, magabiztos volt.
Ám a végén csattant az ostor, annál is inkább, mivel ebben a programban mégiscsak a zárószám volt az igazi, halhatatlan remekmű. Hallani néha olyasmit – az ominózus műsorfüzet is ezt a vonalat követte –, hogy eredeti zongorás verziójában a darab nem „futja ki” saját formáját, zenekari színek híján tulajdonképpen torzónak tarthatjuk. Mások szerint maga a zongoramű a remekmű, amelyet Ravel hangszerelése ha nem is meghamisít, de kommercializál. Én másképp gondolom: szerintem valóban hiányérzetet nem keltő, befejezett és nagyszerű kompozíció a zongoraciklus, ám abban is biztos vagyok, hogy a Ravel-féle zenekari változat nem válhatott volna olyan népszerűvé, ha Ravel, aki a maga jogán is zseniális zeneszerző volt, pusztán aprópénzre váltotta volna Muszorgszkij remekét, nem pedig értő alázattal közelített volna hozzá. Más kérdés, hogy nem habozott a saját tudását, egyéniségét óvatoskodás nélkül hozzáadni a műhöz, amely így közös mű lett, de nem az eredeti feláldozása árán – ahogyan Bizet Carmenjének elsöprő eredetisége és intenzitása sem „lebutítása” Mérimée mesteri novellájának
De azt hiszem, ezt nem csak én gondolom így, hanem Varga Gilbert is. Ő ugyanis egyáltalán nem rutinfeladatként vezényelte el a darabot, annak biztos tudatában, hogy a varázslatos zenekari hatások meg a hatalmas fortissimók amúgy is kiváltják majd a közönség lelkes reakcióit. Másfelől viszont arra sem volt hajlamos, hogy óvatoskodjon, nehogy esetleg „hatásvadásznak” minősítsék. Nem: ő komolyan vette ezt a mesteri partitúrát, igyekezett a mélyébe hatolni és a lehető legdifferenciáltabban megszólaltatni. Feltűnő volt, milyen szabadon, sokszor játékosan bánt az idővel; az „Ódon várkastély” zenéjében mérhetetlenül finom gesztusok, különleges színek szólaltak meg a varázslat erejével; a gazdag és a szegény zsidó portréja még sohasem hatott ilyen szellemes karikatúraként; s a „Limoges-i piac” diótörős hangfreskója után talán a „Katakombák”-ban mutatkozott meg legvilágosabban és egyben a leghátborzongatóbban, hogy ebben a partitúrában több van, mint amennyit bele szoktunk hallani. Ez az előadás ugyanis a maga ijesztő nyerseségével, a rézfúvós-akkordok őslényszerű, félelmetes erejével megmutatta, hogy a tétel alcíme – „Holtakkal a holtak nyelvén” – nem afféle odabiggyesztett szóvirág, hanem a szó teljes értelmében infernális jelenetre utal, egy Monteverdi őserejével. És micsoda kontrasztot jelentett az ezután következő finom és érzékeny „Séta”-zene! S végül a kijevi kapu szélesre táruló képében visszafogott, mesteri építkezéssel mindezek után is sikerült újabb, végső tetőpontra juttatni darabot.
Az est hősének tehát Varga Gilbert bizonyult; a társhős azonban a Pannon Fiharmonikusok zenekara volt, amely az elmúlt évek alatt vezető karmesterével oly bensőségesen összehangolódott, és amelynek fegyelme, professzionalizmusa és lelkesedése nélkül nem jöhetnének létre effajta kiemelkedő közös produkciók.
