„A fáradt emberek hazatérnek, hogy álmukban újra megleljék az elfelejtett boldogságot és fiatalságot”
Az Óbudai Danubia Zenekar koncertjére várva a közönség beszélget. Mögöttem egy idős úr borong: „Milyen kevés a fiatal a közönség soraiban!”, felesége ellenkezik: „Nézd ott is egy pár, amott is fiatalok ülnek!”. Amikor a zenekar megérkezik a Zeneakadémia nagytermének színpadára, az arány még kedvezőbb lesz. Nem csak a zenekar fiatal, karmesterük, Hámori Máté is. A fiatalos arculathoz illően mikrofont ragad, hogy könnyed és közvetlen stílusban beavassa a közönséget a koncert első felének részleteibe. Ligeti Atmosphères-je (a kiosztott műsorfüzetben „é”-vel szerepel, és sajnos nem ez az egyetlen ügyetlenség, sajtóhiba az egyébként informatív kis szövegben) 58 éve került bemutatásra. A beavatás ajtókat nyithat a – kora ellenére sokak számára még mindig – idegen hangzásvilágra. Hámori megkéri a mély, majd a magas vonókat, hogy mutassanak apró részleteket a műből. Kipróbálja a közönségen a nagy „űrbéli” csöndet (ez sajnos, ha nem is sikerül tökéletesen, még mindig sűrűbb, mint a darab megfelelő pillanataiban). Ajtókat nyit, de csuk is, mikor a közönséget mintegy kiskorúsítva instrukciót ad: gondoljunk űrutazásra… A jó szándékú, de kissé ügyetlen bevezetés után a darab előadása összeszedetlen, formátlan kísérlet marad. Hangeffektusokat hallunk, amelyekből nem születik meg a darab íve. A hallgatóság sajnos érthető módon hűvösen fogadja.
A Mozart kis g-moll szimfóniája előtti átállást játékos meglepetés kíséri. A zenészek (kivéve a koncertmestert, egy klarinétost és egy nagybőgőst) Ligeti zenéjének foszlányait játszva hagyják el a színpadot, és Mozart szimfóniájának részleteivel térnek vissza, hogy a Hámori szerint unalmas szünetet a darabok között (erre még bevezetőjében utalt) áthidalják. A közönség nagy része nem sok figyelmet fordítva a kísérletre szokásához híven beszélget, az első mű után van is miről. A zenekar hangol, majd olyan ziláltan, mintha még mindig hangszerén játszva sétálna a színpad felé, belekezd a szimfóniába. Az előadás sokszor drámai, lendületes, a témák határozott karakterrel bírnak. A szép pillanatok ellenére azonban mégis hiányzik az egységes koncepció, az összeszedettség, a kiegyensúlyozottság, mind formailag, mind hangzásban. Az első tétel végének furcsa, hirtelen kis decrescendója egyesekből őszinte megrökönyödést vált ki, melynek hümmögéssel adnak hangot.
A szünet után a karmestert és zenekart mintha kicserélték volna. Mahler Dal a Földről zenekari dalciklusa Kovácsházi István és Komlósi Ildikó közreműködésével ihletett, összeszedett előadásban szólal meg. A Bordalban Kovácsházi és a színesen, hatásosan játszó együttes finom egyensúlya, az Őszi magányt bevezető hegedűk finoman gomolygó köde felett szóló oboa-hang festőisége, Komlósi pianója fog meg. A harmadik tétel, A fiatalságról üde, porcelán finomságú, Kovácsházi hangja hajlékony és könnyed, a középrész tempóbeli kontrasztja nagy, mégsem mértéken felüli. A tétel után valódi figyelemből fakadó csend támad. A szépségről énekesnője maga is megfiatalodik, ahogy az „ifjú leánykák” bőrébe bújik. A „deli ifjak” élettel teli, kirobbanóan energikus megjelenése után a befejezés éterien finom és kecses. Kovácsházi Tavaszi részegsége elevenen kifejező, humoros. A koncertet lezáró utolsó tétel, A búcsú elején Komlósi és a szóló fuvola drámai, mégis kiegyensúlyozott párbeszéde úszik a mélyvonósok hangfolyama felett. Végre hatalmas ívet bejárva teljes szépségében kibontakozhat a zenekar hangzása, sötét és világos színek kavarognak. Fájdalmas a búcsú. (Fedoszov Júlia)
