Óbudai Danubia Zenekar – 2019. október (25. és) 26. – BMC

0
320

Immár hatodik éve kínál zeneszerző-portrékat (három hangversenyből álló kisbérlet keretében) a BMC hangversenytermében az Óbudai Danubia Zenekar. Ráadásul, korántsem csupán hangkép-albumról van szó! Eckhardt Gábor kedvelt műsorvezetőként különböző távlatokból ad – az általános műveltség kisebb-nagyobb fehér foltjainak felszámolásán túl – megannyi ismeretet a szerző korának társadalmi és kulturális életéről, társművészetekről – és természetesen nem hiányozhatnak a komoly tudnivalók között a „bulvár”-infók sem. A vetítő engedelmes jószág a hozzáértő kezekben, és a képi illusztrációk kétségkívül megkönnyítik az emlékezet munkáját. Hasznos az ilyesfajta élményt adó ismeretterjesztés, még akkor is, ha ezáltal némiképp rövidebb zenei műsorra jut idő. De az élmény pótolhatatlanul hatásos, és feltételezhető, hogy a felkeltett érdeklődés hatására gyakrabban-szívesebben vállalkoznak művészeti kirándulásokra a hallgatók.

Az idei portréválasztást megint csak telitalálatnak érezzük. Verdi az általában népszerűnek tartott komponisták közé tartozik – más kérdés, hogy műveit milyen mélységig ismeri a zenebarátok széles köre. Az operarajongókat leszámítva, a komolyzenét elsősorban hangversenyteremben hallgatóknál könnyen perifériára kerülhetnek még a legkedveltebb művei is – és ha műegészek ismertetésére nem is vállalkoznak, de az ismert és kevésbé ismert részletek sorjáztatásával új impulzusokat adhatnak ezek a műsorok. Ráadásul, kifejezetten hasznosak a zenekar számára is, hiszen a zenekari részletek (nyitányok, közjátékok, balettzenék) változatosságot jelentenek a repertoárban, énekesekkel fellépni pedig másfajta „képességfejlesztő” feladat (nem lebecsülendő a kíséret-funkció!).

A három (két-két egymás utáni esten megszólaltatott) műsorban kórusrészletek, áriák és duettek is szerepeltek, az első est főhőse a „Noi” közössége, a másodiké a „Lei”, a harmadiké a „Lui” volt – a második esten a női főszereplők egyike, a Traviata Violettája partnerével is pódiumra lépett – sőt, a „pezsgő”-re tervezett fináléban a közönség „aktivitására” is számítottak…

A kórusest (melyen a Nemzeti Énekkar működött közre) dirigense Somos Csaba volt, a másik kettőhöz operakarmesterként is aktív vendégeket hívtak, a záróestre Pál Tamást, a „Lei” programhoz pedig a fiatal generációból Erdélyi Dánielt (akinek szakmai életrajzában jelentős szerepe van az operának).

Vendégkarmesterrel játszani: egyaránt lehet élmény (netán kaland), és komoly figyelmet igénylő feladat (tekintettel a játékosok számára szokatlan mozdulatkészletre, irányítási stílusra). Erdélyi Dániel ideális választásnak tűnt: érezhető magabiztossága, a pregnáns karakterizálás és remek tempóválasztás inspirálóan hatott a zenekarra. Remekül szólt az együttes, ami alatt nemcsak az erőteljes dinamikát értem, hanem azt a lendületet, amellyel már-már láttatóvá tették a muzsikát. Egészséges hangzás, amely tud alkalmazkodni a zenekari szólókhoz és az énekes szólistákhoz egyaránt. Sodró ereje képes magával ragadni a hallgatót, hogy belefeledkezzen a felcsendülő részletekbe, és azokat teljes értékű produkciókként élje meg. A közreműködő két énekesnő (Ádám Zsuzsanna és Kriszta Kinga), valamint Balczó Péter természetesen olaszul énekelt, ám a kivetített magyar szövegnek köszönhetően állandóan követhette az áriák (és a duett) érzelmi történéseit a közönség.

Nagy sikert aratott a drámai szoprán Ádám Zsuzsanna (A végzet hatalma Leonorájaként és az Otello Desdemonájaként egyaránt), és akit nem kötött le a magyar szöveg olvasása, felfigyelhetett interpretációjának igényes szövegmondására is (megvan az eredménye az itáliai tanulóidőnek!). Mind nála, mind Kriszta Kingánál értékelhettük, hogy tudatosan színpadot szándékoztak varázsolni a hangversenyterembe, ami annál is dicséretesebb, mivel a helyszűke miatt a nézőtér szinte összeért a pódium-területtel (a BMC hangversenylátogatói tudomásul vették, hogy dobogók híján, az azonos szinten szereplőkből alig látni valamit – jöhet a fanyar megjegyzés, „a zenét hallgatni kell!” – de például a  Traviatabeli duettnél a szereplők helyváltoztatása kifejezetten többlet-élményt jelentett). Mindkét énekesnő értékes hanganyaggal rendelkezik (bár Kriszta Kinga kevésbé differenciáltan bánik vele), és érezhetően kedvvel szólaltatták meg műsorszámaikat.

Erdélyi Dániel remekül tartja kézben az előadókat; figyelme egyaránt irányul a megszólaltatandó muzsikára, valamint az előadókra. Egyértelműek a mozdulatai, változatos a mozdulatkészlete a legkülönbözőbb karakterekre, megbízhatóan tájékoztatja a játékosokat a tempóváltásokról. Nem „irányít”, inkább sugall, mintegy emlékeztetőként rajzolja a zenei történéseket. Jut figyelméből a tényleges-születő hangzásra is, szükség esetén azonnal közbeavatkozik, a kívánt ideális hangzás érdekében, s mindeközben szinte együtt lélegzik az énekesekkel.

Üdítő-szép este volt. (Fittler Katalin)