Fittler Katalin
A műsorösszeállítás egyetlen koncert esetében is körültekintést igénylő, sorozatoknál pedig még inkább. Jó esetben sokféle szempont ütköztetése történik, különös tekintettel a közönség igényére (illetve, annak fejlesztésére), érdeklődésére (az érdeklődési terület kibővítésével) és a kétségkívül számításba veendő vállalkozókedvére (amely egyaránt irányulhat ritkaságok megismerésére és bemutatókra). Amellett nem szabad megfeledkezni a zenekarról sem, a játékosok terhelhetőségéről, valamint arról, hogy miközben rutinos zenekari játékosokká válnak, ne veszítsék el a zene iránti érzékenységüket, igényességüket – ha úgy tetszik, szeretetüket. Ezen összetevők és hasonlók mentén kialakuló programok meghatározóak lesznek egy-egy együttes törzsközönségének ízlését tekintve, és a zenekarról kialakítható véleményt illetően egyaránt.
Az ebben az évadban 25 éves Óbudai Danubia Zenekar sokrétűen vállal részt a főváros zenei életében, sok együttesünkhöz hasonlóan több helyszínen szerepel rendszeresen, és részt vállal a közönség-utánpótlás nevelésében is. A Zeneakadémia Nagyterme megkülönböztetett helyet jelent számukra, érthető tehát, hogy megkülönböztetett figyelmet szentelnek arra, hogy mit játszanak a zenei szentély falai között.
Tavaszi sorozatuk második hangversenye méltán váltott ki érdeklődést, hiszen nem kisebb feladatra vállalkoztak, mint – a Nemzeti Énekkar közreműködésével – Beethoven IX. szimfóniájának az előadására. A monumentális mű elé kortárs művet választottak, Thomas Adèstől az Asylát. Ez a mű Sir Simon Rattle-nek köszönhetően indult „világhódító” útjára. A Birminghami Szimfonikus Zenekarral mutatta be, s műsorra tűzte azon a hangversenyen is, amelyen a Berlini Filharmonikusok élén zeneigazgatóként és vezető karmesterként mutatkozott be (és azóta is többször előadta). Adèst több funkcióban látta-hallotta a budapesti közönség, zongorakísérőként, dirigensként és operaszerzőként egyaránt. Nem cseng tehát ismeretlenül a neve, és a mű címe is érdeklődést keltő. Az est karmesterének, Hámori Máténak rendkívül populáris bevezetője után bármilyen darab számára eleve borítékolható volt a közönségsiker. Hogy mennyi előkészület és befektetett munka kellett az előadáshoz, az a szakmai titkok közé tartozik. Mindenesetre, bármi is szólt a pódiumról, a jól tájékoztatott hallgatóság „vette a lapot”, és nagy örömmel hallgatta a szimfonikus keretbe ágyazott „technót” is. A bő 20 perces mű után üdítő volt a szünet, szükség is volt rá, hogy „átállhassunk” a klasszikus remek hallgatására.
Közben arra kellett gondolnom: lám, nem szükségtelen a közönség „felkészítése” az ismeretlen mű meghallgatására. Anélkül ugyanis nemigen tudtak volna tájékozódni a szokatlan hangzásvilágban, nem tudtak volna mit kezdeni az ismételgetés nagy felületű monotóniájával. De azonnal társult ehhez az észrevételhez a – sajnos – költői kérdés: nem kellene ilyen előkészítéssel hangzó életre kelteni az elmúlt évtizedek magyar muzsikáját? Életművekről nincs (nem lehet!) akusztikus élménye a közönségnek, és ha valaki nem érzi személyesen megszólítva magát a kortárs zene valamely szerzőjének vagy előadójának a személye által, intenzív hangversenylátogató tevékenysége ellenére teljesen tudatlan marad etekintetben. Kiváltképp a zenekari művek veszélyeztetettek, hiszen egy-egy kamaracsoport könnyebben verbuválható… Lenne mit játszani, ráadásul a hangszeresek számára is hasznos-tanulságos lenne (akár többé, akár kevésbé megerőltető szólamokról lenne szó). És akkor nem kellene missziónak tekinteni a – többnyire valamely kerekszámú évfordulóhoz kapcsolódó – magyar esteket.
A zenekari játékosok számára – már csak szokatlanság miatt is – sajátos igénybevételt követően került sor a IX. szimfóniára. Amely, nyilvánvalóan, viharos tetszésnyilvánítást kap. Ismerve a zenekarok mindennapi életét, a próbalehetőségeket, nem vitás, hogy „eljátszásról” lehetett csak szó. Pontosabban, „lejátszásról”, mármint a szólamokéról, amikor a karmester elsősorban az együttjátékról gondoskodik (ami viszont épp azért nem sikerül, mert maguk a szólamok nem „élnek”). Beethoven azok közé a zeneszerzők közé tartozik, akiknek a műveivel könnyű visszaélni. Már a középszerű megszólaltatás is biztosítja a sikert, hiszen a hallgató nemcsak azt hallja, ami tényleg szól, hanem felelevenednek korábbi hangzó tapasztalatai, tehát a művet hallgatja újra, nem pedig az adott előadói apparátus interpretációját. Enélkül a lélektani sajátosság nélkül aligha lett volna kirobbanó sikere ennek az előadásnak sem. Nem sajnálom a közreműködőktől a tapsot, de tény, hogy e fogadtatás félrevezető lehet; elhitetheti, hogy minden rendben van. Nincs! Nem önálló koncepciót vártam volna, hanem olyan műgonddal előkészített interpretációt, amely feltételezi valamennyi játékos aktív „jelenlétét”. Tehát, hogy túl a saját-szólam lejátszásán, a születő hangzás egészébe illeszkedjék. Ehhez viszont több elmélyült próba kellett volna.
Megint csak mérlegelés kérdése, hogy mi jobb: ha valamiképp megszólal, vagy pedig ha csupán akkor, ha minőségi eredmény jöhet létre. Nyilván a minőségi eredményhez hosszú út vezet, és az előadást leginkább pódiumon lehet gyakorolni. Ehhez is szívesen statisztál a zenekedvelő – ám jó lenne, ha az ilyen úton-lévő produkciókkal nem elégednének meg az előadók (a megtévesztő visszajelzés hatására), hanem tovább dolgoznának a monumentális kompozíción, legalábbis addig, amíg a hangszereseket is megérinti az általuk a partitúra palackjából kiszabadított dzsinn különlegessége.