Nisida angyala

0
538
Joyce El-Khoury

Közel 180 éve elfeledett Donizetti-opera koncertszerű ősbemutatója a londoni Covent Garden operában

Nisida, egy parányi, ám annál festőibb Nápoly melletti sziget Donizetti kifejezetten Párizs számára komponált, de végül soha be nem mutatott négyfelvonásos operájának színhelye. A tragikus történet 1470-ben, a Nápolyi Királyság idején játszódik, egyik hőse pedig – a  cselekmény szerint akkor   még nőtlen –  I. Ferdinánd nápolyi király, aki a történelmi tényeket tekintve a mi Mátyás királyunk jövendő második apósa, vagyis Aragóniai Beatrix királyné apja volt. Hogy ki az angyal, azt az első olvasatra kicsit zavarosnak tűnő szövegkönyvből nem könnyű kihámozni, de az opera végére egyértelművé válik, hogy az aprócska sziget lakói az uralkodó főnemesi rangú spanyol metresszét tisztelik angyalként, nem pedig a király riválisát, a Sylvia nevű főhősnőbe reménytelenül szerelmes, és a rá kimért halálbüntetés fenyegetése elől a szigetre menekülő fiatal katonát, a csalódásában szerzetesi fogadalmat fontolgató Leone de Casaldit. A négyfelvonásos opera csaknem három órás tiszta játékidejű zene, mindössze egyetlen felvonásközi szünettel. A mintegy 800 oldalas partitúrát több, mint nyolc éven át tartó aprólékos munkával rekonstruálta egy fiatal, olasz zenetörténésznő, Candida Billie Mantica, a Southamptoni Egyetemen 2008-ban megkezdett doktori tanulmányai keretében.

Az utóbbi években előkerült néhány jelentős zeneszerző elkallódott, vagy kiadatlan kompozíciója. Ezek közé tartozik többek között Igor Sztravinszkij 1909-ben Rimszkij-Korszakov halálára komponált Gyászéneke, ami 2015-ben bukkant fel, a Szentpétervári Konzervatórium költözésekor, vagy Giacomo Puccini egy magántanítványa számára komponált huszonegy kiadatlan fiatalkori orgonaműve, amelyeket 2017 májusában a Luccai Klasszikus Zenei Fesztiválon hallhatott a közönség. Az opera műfajában pedig legutóbb, augusztus 19-én Liszt Ferenc befejezetlen operájának, a Sardanapalónak ősbemutatójára került sor (https://www.youtube.com/watch?v=-Iq5CMNrHNU), úgyszintén koncertelőadásban a Weimari Staatskapelle és főzeneigazgatója, Kirill Karabits előadásában. Az itáliai bel canto – jelesül Bellini és Donizetti – stílusában Weimarban komponált opera első felvonásának 111 oldalból álló kézirata, bár katalogizálva volt, mégis több mint egy évszázadig porosodott a Goethe-Schiller Archív mélyén, míg a Cambridge-i Egyetem zenetörténész professzora, David Trippett állhatatos munkájának köszönhetően megszólalhatott keletkezése helyszínén, és a tervek szerint a jövő évadban Budapesten is bemutatásra kerül.

Donizetti művének, a Nisida angyalának sorsa azonban kicsit más. Ebben az esetben ugyanis nem egy befejezetlenül hagyott, fizikailag megsemmisült, elveszettnek hitt, vagy kiadatlan fiatalkori műről van szó, hanem egy olyan kompozícióról, amelynek egyetlen autográf partitúrája a meghiúsult bemutató miatt szétszóródott, zenei anyagának egy részét pedig – csaknem ízekre szedve – más operákban hasznosította a zeneszerző. A különböző párizsi könyvtárakban kusza összevisszaságban elheverő kottalapokat Candida Mantica a kirakósjátékhoz hasonlóan, kitartó türelemmel illesztette össze.

1838 őszén, Párizsba költözésekor Donizettinek három mű komponálására volt szerződése az Operával, és tervei között szerepelt a Roberto Devereux, valamint a Szerelmi bájital átdolgozása is a Théâtre Italien énekesei számára. A Théâtre Italienben aratott sikert követően a zeneszerző a Poliuto francia változatának befejezésén dolgozott, Les Martyrs címmel, valamint második operáját, az Alba hercegét fogalmazta az Opera számára. A Poliutoval párhuzamosan azonban a Lammermoori Lucia Reneszánsz Színházbeli bemutatójára is készült. A legtöbb egykorú vélemény szerint a boldogtalan skót menyasszony története volt az a mű, amely a Reneszánsz Színház költségvetését egyenesbe hozta, talán először és utoljára a színház kérészéletű története során.  A párizsi Salle Ventadourban 1838 októberében megnyitott Théâtre de la Renaissance igazgatója, Anténor Joly a Lammermoori Lucia 1839 augusztusában aratott elsöprő sikerén felbuzdulva egy új operát is rendelt a zeneszerzőtől, aki az előző évben, mindössze néhány nappal a Théâtre de la Renaissance megnyitása előtt tette át székhelyét a francia fővárosba, és annak közelében vett ki lakást, majd nem sokkal a színház csődje után visszaköltözött Milánóba. A zeneszerző, a színház igazgatója, valamint a két librettista, Gustave Vaëz és Alphonse Royer által aláírt szerződés a tervezett új opera, vagyis a Nisida angyala próbáit 1840 februárjára tűzte ki, közvetlenül a premiert megelőző időszakra. A partitúra lényegében már 1839 utolsó napjaiban készen állt, és magában foglalt néhány részletet Donizetti 1834 körül valószínűleg Nápoly számára komponált, de befejezetlenül hagyott semiseria operájából, az Adelaide-ból is. Annak ellenére, hogy valamennyi alkotó betartotta a szerződésben foglalt határidőket, és a színpadi próbákat is elkezdték, a bemutatóra csak nem akart sor kerülni. Végül 1840 májusában a Théâtre de la Renaissance csődött jelentett, aminek következtében Donizetti első párizsi operájának előadása is végleg lekerült a napirendről. A zeneszerző számára egyértelmű volt, hogy a megrendelő Reneszánsz Színház csődje után szinte semmi esélye nem maradt a Nisida angyala előadására, a mű mélyreható átdolgozása nélkül. Itáliában a cenzúra miatt nem lehetett volna színre vinni egy olyan darabot, amelynek témája az uralkodó és metressze közötti szerelemféltés, amelybe ráadásul egy szerzetes is – igaz, az isteni megbocsátás, valamint a pápai akarat megszemélyesítőjeként  – involválva van. Párizsban pedig az egyes színházak pontosan körülhatárolt, ráadásul engedélyhez kötött műfaji konvenciói nem engedték meg a mű változatlan formában történő bemutatását. Az opera így „kárba mentnek” volt tekinthető. Közvetlenül a Reneszánsz Színház bezárása után egy darabig még élt Donizettiben a remény, hogy a recitatívók prózai dialógusokká való átdolgozásával a mű megmenthető lesz az Opéra- Comique számára, de a príma donna, Giulietta Borghese – aki egyébként Az ezred lányában Marie szerepét is alakította – nem hosszabbította meg szerződését a színházzal, íly módon keresztülhúzta a zeneszerző számításait.

A párizsi zenés és prózai színházak műfaji kereteit Napóleon rendeletileg igyekezett szabályozni még 1807-ben, pontosan meghatározva, hogy melyik színház, milyen műfajú darabokat játszhat.  A licenchez kötött szabályozás egyrészt az anyagi források hatékony felosztását, másrészt a konkurencia visszaszorítását célozta. Ennek értelmében a három állami szubvencióban részesülő zenés színház – az Opera, a Théâtre Italien és az Opéra-Comique – eltérő műfajú zenés színpadi művek előadására kapott monopóliumot. Közülük is természetesen az Académie Royal de Musique vagyis az Opera volt a legmagasabb presztízsű. Mintegy hetven tagot számláló zenekara konzervatóriumot végzett muzsikusokból állt. Történelmi tárgyú ötfelvonásos operákat adtak elő, valamint baletteket. A Théâtre Italien adott otthont az olasz nyelvű repertoárnak, az Opéra-Comique-ban pedig prózai dialógusokkal ellátott francia nyelvű zenés műveket adtak elő.  1838 vége és 1840 közepe között e három zenés művet játszó színházhoz egy negyedik is társult, a Théâtre de la Renaissance, ami kevesebb, mint másfél esztendeig működött. A prózai színházak közül kettő élvezett állami támogatást: a Théâtre Français és a Théâtre Royal de l’Odéon.

Az állami szubvenciót élvező öt színház mellett több magánszínház is létezett, amelyek vígjátékokat, vaudevilles-eket, melodrámákat és pantomimeket adtak elő. Mindegyik színház rendelkezett zenekarral, tekintve, hogy a különféle műfajú darabok nyitányt, kísérőzenét, dalokat, énekes számokat és táncbetéteket is tartalmaztak. A zenés műfajok között azonban meglehetősen szabad volt az átjárás, és ez tág teret engedett az egyes műfaji licencek meglehetősen kreatív gyakorlati értelmezésének. A Nisida angyalát megrendelő Théâtre de la Renaissance például színdarabokat és zenés színműveket egyaránt játszott. Ugyanakkor kérdéseket vet fel, hogy vajon miként tűzhette műsorára a Lammermoori Luciát, amelynek műfaji meghatározásaként a zongorakivonaton és a librettón egyaránt a „nagy opera három felvonásban szerepel, és a nagyopera abban az időben kizárólag az Opera számára fenntartott műfajnak számított. Az opera francia változata ugyanakkor nem állt távol a zsáner opera műfajától sem, ami definíciója szerint „prózai dialógus nélküli opera, énekelt recitativókkal, az olasz operák modorában”, bár a három felvonásos szerkezet, a francia nyelvű átültetés és a tragikus regiszter okán már meghaladta annak műfaji kereteit. Ennek ellenére a korabeli kritika is zsáner operaként értékelte a darabot.

Első látásra a Nisida angyala teljesen új műnek tűnik, és a sajtó is ekként fogadta. Bizonyos mértékig ez meg is felelt a valóságnak: új librettóra készült, és látszólag a zene is új volt, ellentétben a Lammemoori Luciával, vagy A mártírok (Les martyrs) címen átdolgozott Poliutóval. Valójában a Nisida angyalának hét száma is az Adelaide-ból származott. Akárcsak a tervezett Adelaide, a Nisida angyala is a semiseria műfajba tartozó, komikus elemekkel tarkított tragikus opera, amelyek itt Don Gasparnak, a király mindenesének buffo karakteréhez társulnak, s akinek még az Adelaide-ból szinte változtatás nélkül átvett első áriájából három évvel később a Don Pasquale „Un foco insolito” (magyarul „Asszonykám édes” szövegkezdettel híressé vált) „keringő” dallamát hasznosította.

A Nisida angyala kárba veszett zenéjének „újrahasznosítására” a színház bezárása után egy hónappal kínálkozott újabb alkalom. Az Opera új igazgatója, Léon Pillet vélhetően szeretője, Rosina Stolz, a színház akkori príma donnája ösztönzésére arra kérte Donizettit, hogy az Opera számára készülő második nagyoperáját, az Alba hercegét a Nisida angyalával helyettesítse. Eleget téve a kérésnek Donizetti a Kegyencnővé (La favorita) dolgozta át a meghiúsult opera mintegy felét, a műfaj szabályainak megfelelően a komikus elemek elhagyásával. A Nisida angyalának a címszereplő Sylviát megszemélyesítő tervezett énekesnőre, a Lammermoori Luciát a párizsi bemutatón éneklő Anna Thillonra szabott énekszólamát a Kegyencnő Leonórájának mezzoszoprán fekvése váltotta fel, Rosina Stolz hangfajához és vokális adottságaihoz igazítva. Egyebekben a zeneszerző mintegy 470 oldalt vett át a Nisida angyalából a Kegyencnőbe, lényeges változásokat eszközölve a szövegben, az énekszólamokban és a hangszerelésben, helyenként pedig az áriák formai szerkezetét is a megváltozott drámai kontextus kívánalmainak megfelelően módosította. A Kegyencnőben fel nem használt részeket a francia Nemzeti Könyvtár  mindkét opera  elvetett vázlataival együtt 18 dossziéban, vegyes összevisszaságban őrzi. Magának az operának a rekonstrukciója – partitúra hiányában – a szövegkönyv egy munkapéldánya alapján készült, ami az egyik librettista, vélhetően Vaëz kezétől származik. A Candida Mantica által készített közreadás végül 98 %-ban rekonstruálta az operát, Martin Fitzpatrick közreműködésével, aki a mindössze vokális és basszus szólamokban megőrzött vázlatok alapján a hangszerelést végezte, valamint előjátékot komponált a darabhoz a  Párizsban fellelt zenekari részek, az Adelaide-ból származó részletek, valamint a Kegyencnő balettzenéje alapján. A fennmaradó 2 % lehetséges rekonstrukciós javaslata a címszereplő harmadik felvonásbeli áriáját érinti. A címszereplő Sylvia harmadik felvonásbeli kettős áriájának zenei anyagából mindössze a lassú cantabile rész, és a gyors záró cabalettához vezető „tempo di mezzo” szakasz maradt fenn, a recitativo és a cabaletta viszont nem. A ránk maradt libretto- vázlatban a cantabile verssorait kihúzták, és ezzel összhangban Donizetti autográf partitúrájában is át vannak húzva annak utolsó ütemei, míg az előzményeket minden bizonnyal elvetette. A most bemutatott változat számára azonban megőrizték a lassú cantabile szakaszt, és hozzákapcsolták azt a gyors tempójú cabalettát, amelyet Donizetti 1843-ban a Maria Rohan párizsi premierjére komponált. Ez a javaslat – Candida Mantica véleménye szerint – mindent felhasznál Donizetti fennmaradt zenéjéből, ugyanakkor virtuóz cabalettával ajándékozza meg a szopránt, vélhetően az ária végső változatának szellemében.

A kivételes alkalomra való tekintettel az Opera Rara (www.operarara.uk) és a Királyi Operház (www.roh.org.uk) minden igényt kielégítő szereposztásban mutatta be a művet. A két előadáson készült felvételből tavaszra CD-felvételen is megjelenik a mű, ami az Opera Rara részéről a 25. Donizetti-felvétel lesz, az ősbemutatót vezénylő karmesternek, Sir Mark Eldernek pedig a kilencedik lemeze, amit a Társaság számára készít. A címszerepet éneklő libanoni-kanadai szoprán, Joyce El-Khoury napjaink egyre emelkedő sztárja.(KÉP) Megjelenése inkább sötét, drámai szopránt sejtetne, mint fénylő hangú, világos ragyogású lírai koloratúr énekesnőt, ízig-vérig Traviatát. Amennyiben a bevezetőben említett Liszt-töredék, a Sardanapalo budapesti bemutatója megvalósul, akkor csakhamar a hazai közönség is megbizonyosodhat tökéletesen karban tartott, magabiztos koloratúra-technikájáról. Előadásmódja, szerepformálása azonban szinte valamennyi megszólalásakor affektáltnak tűnt. E mesterkéltségtől csak a virtuóz, csillogó koloratúra passzázsokban szabadult meg, ahol önfeledten mutatta be lenyűgöző technikai felkészültségét.

A boldogtalan szerelmes, Leone de Casaldi szerepében saját nevelés, a Covent Garden Opera Jette Parker Young Artist for the Royal Opera alapítványának 2015-2017. évi ösztöndíjasa lépett színpadra. A dél-koreai tenor, David Junghoon Kim már eddig is pazar sikereket könyvelhetett el: szülőhazája mellett Európa csaknem valamennyi jelentősebb énekversenyéről hozott el díjat. Kellemes tenorja, muzikalitása, valamint a bel canto fölényes stiláris és technikai ismerete maradéktalanul alkalmassá tette Leone képességeihez mérten kissé egysíkú figurájának megformálására.

Leone ellenpárját, a hierarchiában is felette álló I. Ferdinánd király szólamát a spanyolos küllemű, és nápolyi születésű basszbariton, Vito Priante énekelte. A koncertszerű előadáson is érzékelhető volt, hogy nem csak kiváló énekes, hanem nagyszerű színész is, aki nem véletlenül lép fel rendszeresen a világ vezető operaházaiban. Minden manír nélkül, zeneileg és színészileg egyaránt hitelesen, illúziót keltően jelenítette meg a nápolyi uralkodó fenségesen távolságtartó alakját.

Vérbeli buffo figurát „hozott” Laurent Nauri Don Gaspar komikus szerepében. A francia születésű bariton –  üdítő kivételként a nemzetközi szereplőgárdában -, nemcsak   tökéletes kiejtéssel szólaltatta meg a király mindent elintézni képes, befolyásos „tótum-faktumát”, hanem jelentős öniróniáról is tanúságot téve, még némi nemzetkarakterológiai karikatúrával is megfűszerezte a meglehetősen öntelten affektáló mindenest, a túlnyomórészt brit operarajongók alkotta közönség kaján derültségére.

A római pápa képviseletében mindent eligazítani igyekvő szerzetes, kevéssé árnyalt, meglehetősen statikus,  és fölöttébb ellenszenves figuráját alakító Jevgenyij Sztavinszkij (a nemzetközi koncertéletben Evgeny Stavinsky) életrajzában örömmel fedeztem fel a budapesti Operaházat is a többi rangos dalszínház sorában. Itthon Méphistophélèsként láthatta őt a közönség.  Meleg fényű basszusa, kiegyenlített éneklése és muzikalitása révén kiválóan megfelelt a rá mért nem különösebben hálás, és meglehetősen jelentéktelen szerepben. Repertoárját olvasva azonban biztosra vehető, hogy a mostaninál összetettebb alakításokban is maximálisan ki tudja aknázni nagyszerű vokális adottságait.  Mindenesetre a vállalkozás komolyságát hangsúlyozza, hogy egy ilyen kevéssé karakteres szerep megformálására is elsőrangú énekest kértek fel, ami a készülő hangfelvétel rangját is nyilvánvalóan emeli majd.

A bemutató zenekarát és a William Spaundling karigazgató által betanított kórust a Covent Garden Opera társulata adta, a már említett Sir Mark Edler pedig biztos kézzel irányította a színpadon és a zenekari árokban közreműködő nagyszerű muzsikusgárdát.

Zeneileg a Nisida angyala bensőséges kamarazenei textúrájával, és bel canto dallamosságú hangszeres szólóival tűnik ki, utóbbiakban a kürt jut hálás feladatokhoz. Az opera stiláris tekintetben szillárdan illeszkedik Donizetti negyvenes évek elejére kikristályosodott zenei nyelvezetébe, olykor néhány részlet erejéig már-már Verdi korai és középső korszakának egy-egy jellemző zenei zsánerét is megelőlegezve. A zeneszerző Párizsba történt költözését követően a Nisida angyala lehetett ennek a kései, érett stílusnak egyik nyitánya a nagyoperánál kötetlenebb zsáner opera műfajában, főként a 19. század első évtizedeire jellemző konvencionális áriaformák meghaladása tekintetében.  Mindazonáltal a koncertelőadás hallatán a meglehetősen vértelen, valódi konfliktust nélkülöző dramaturgia ellenére is egyet lehet érteni Roger Parkernek, az Opera Rara repertoár tanácsadójának véleményével, aki szerint „a Nisida angyala meg fogja változtatni az emberek Donizetti kései stílusáról kialakult gondolkodását, különös tekintettel annak nagyszabású, mindent átfogó zenei inspirációjára”.

 

Az Opera Rara és a Royal Opera House által kiadott programfüzet információinak felhasználásával,                                                                                               Kaizinger Rita