Kovács Ilona
A Nemzeti Filharmonikusok immár sokéves hagyományukat követve Bartók Béla halálának előestéjén, szeptember 25-én adták évadnyitó hangversenyüket. Vashegyi György főzeneigazgató, az est karmestere az ilyenkor szinte kötelező Bartók-alkotás mellé ez alkalommal egy másik B-betűs szerző, Johannes Brahms két népszerű és időben egymáshoz közeli művét választotta a koncert első felére.
Mindig hálás választás az Akadémiai ünnepi nyitány előadása, hiszen a kissé szürke cím ellenére a darab vidám hangvételű bevezetésként szolgál, akik pedig ismerik a feldolgozott diákdalok szövegeit, egyenesen pajkosnak tartják. A zeneszerző is inkább Csörgő- vagy Janicsár-nyitány néven emlegette művét barátainak, mivel jelentős feladatot adott az ütőhangszereknek, a cintányérnak, a triangulumnak és a nagydobnak. A Nemzeti Filharmonikusok ütősei derekasan állták a sarat, a komponista kérésének megfelelően kellően nagy zajt csaptak. Ki kell emelnem a mű közepe felé felhangzó fagott és az oboa közötti párbeszéd érzékeny megformálását is. Bár a zenekar játékában voltak kisebb pontatlanságok, például a belépéseknél és az intonáció terén is – sikerült a mű szórakoztató hangulatát megmutatni.
A könnyed bevezető után a hegedűirodalom egyik legnagyobb technikai kihívásokkal teli versenyműve következett, Baráti Kristóf szólójával. Brahms concertója nem csupán a szólista számára jelent kihívást, hanem a zenekarnak is. A zeneszerző ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy csak a hegedűvirtuóz álljon a figyelem középpontjában, mivel a zenekari szólamokat is ugyanolyan gondossággal és gazdag hangszereléssel alakította, mint a szólórészeket, új dimenziókat nyitva ezzel a műben. A mű második előadása – néhány nappal az 1879-es lipcsei ősbemutató után Pesten hangzott el – és az egyik korabeli kritikus úgy értékelte, hogy a műben nincs meg a könnyen érthetőség, a világosság, a tetszetős elem, mindaz, ami népszerűséget biztosít egy kompozíciónak. Utólag már tudjuk, hogy nem lett igaza. Sokat idézik Sarasate véleményét is, aki azért nem vállalta a mű előadását, mert a 2. tételben nem akart hallgatóként a pódiumon állni, hegedűvel a kezében, míg – véleménye szerint – az oboa az egész darab egyetlen valamire való dallamát játssza. Akár így van, akár nem, ez az oboaszóló ezúttal is gyönyörűen hangzott, szépen formálta az első oboás. Pályafutása során Baráti Kristóf többször előadta már ezt a darabot a Nemzeti Filharmonikusokkal, ezért is lepett meg kissé, hogy a zenekar most néhány esetben „elfedte” a szólista hangját, mintha a sok modern zenekari hangszer legyőzte volna az 1703-ban készült Stradivarit. Egy másik észrevételem, hogy olykor a szólista intonációja eltért a tőle megszokott kristálytiszta hangzástól. Több kifogásom azonban nem lehet, mert összességében lenyűgöző teljesítményt nyújtott a művész, igazolva, hogy a világ egyik legnagyobb hegedűse. Virtuozitása most is bravúros volt, káprázatos hangszínkészlete pedig változatos és gazdag. Az 1. tétel cadenzája után például olyan szívhez szóló hangon énekelt hangszerén, hogy a tétel végén ösztönös volt a tetszésnyilvánítás a közönség részéről. Bevallom, hogy ezúttal nem tudtam haragudni a tapsolókra.
A lassú tétel mind a szólista, mind a zenekar részéről érzékenyen, tagoltan szólt, finom rebbenések és szélesen éneklő ívek mutattak rá a késő romantika jellegzetes hangvételére, hogy aztán a felszabadult, táncos rondo-finalé karaktereinek sokszínűsége még jobban kiemelje az előadók közötti dialógust. Baráti Kristófot hosszan ünnepelte a közönség, aki viszonzásképpen az est harmadik B-betűs zeneszerzője, J. S. Bach c-moll szólószonátájából a Largo tétel elmélyült, filozofikus előadásával köszönte meg a tapsokat.
A Nemzeti Filharmonikusok a szünet után a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára előadásával emlékezett Bartók Bélára. Vashegyi György pálcája alatt láttató erővel rajzolódtak ki az egyes tételek főbb jellemzői és történései. Emlékezetes volt, ahogyan az 1. tételt indító brácsák sejtelmes, kromatikus fúgatémájából fokozatosan épült fel a hatalmas energiájú fortissimo robbanás, hogy aztán foszlányaira hulljon alá a szépen felépített zenei anyag. A 2. tételnek lendületet adott a zongorával, a hárfával és az ütőkkel a főszerepben elénk táruló sokféle hangulat. A 3. tétel természetzenéjében kitágult a tér, itt az Ember és a világegyetem állt szemben egymással. Rendkívül hatásos volt a tételt indító és záró xilophonszóló keltette feszültség, a kopogó ütőhangszerszólót követő sirató tolmácsolása, majd a tetőponton a cseleszta-hárfa-zongora glisszandós suhanása. A zárótételben pedig a zenekar interpretációja azt is sejtetni engedte, hogy a többnyire örömteli hangzás mögött azért mindig ott húzódik az ember magányos fájdalma is.
