Fittler Katalin
A Kobayashi bérlet 4. estje Beethoven-Brahms műsort kínált, az első részt ritkaságokkal tarkítva, a szünet után a romantikus mester IV. szimfóniájával. Nem először irányította az együttest vendégkarmesterként a kanadai Keri-Lynn Wilson, visszatérő szólistaként hallhattuk újra Pusker Júliát (akinek nevéhez szinte állandó jelzőként tapad, hogy a londoni Royal Academy of Music neveltje), és fellépett a mindig megbízhatóan élményt adó produkciót nyújtó Nemzeti Énekkar is.
A női karmesterek között ritka az olyan, akire legjellemzőbbként az intellektuális és az energikus egyaránt ráillik. Le sem tagadhatná, hogy operakarmester is – legalábbis azzal gondolnám magyarázni irányításának azt a sajátosságát, hogy egyértelműen a műről való elképzelését úgy szándékozik hangzó életre kelteni, mintha az interpretációnak egyetlen kizárólagos módja lenne. Nem érződik nála az a „kétirányú”, kommunikatív kapcsolat a muzsikusokkal, amely a kölcsönös reflexiók jegyében akár alkalmi megoldásokat eredményezhet, vagyis az „élő” jelleget erősíti. Amiért ez mégsem volt bántó, annak éppen Wilson kettős jellemzőjében rejlik: az energikusság – amely az első hangtól az utolsóig rendületlenül kitart – lendíti tovább a folyamatot, miközben a pillanatokra a maximálisan kontrollált kidolgozottság jellemző. Perfekcióra (eredményesen) törekvő előadást hallhattunk, amelyben a személyességet épp ez a már-már személytelenség jelentette. Apró, kidolgozott kockákból álló nagy felületű mozaikképek születtek, ahol érezhetőek voltak a „rácsozat” határai. Mindenesetre, ritkán lehet hangversenyen ennyire megtapasztalni a hangszerelésnek a formaképzésben való jelentős szerepét. A távolságtartó gesztust jótékonyan ellensúlyozta a dinamikai arányok kidolgozottsága – Wilson feltehetően „profi” együttesekkel dolgozik, amelyek eleve teljesítik elvárásait. Mindenesetre a szép-hangzások érzelmi telítettségét néha nélkülöznünk kellett.
Hatásos kezdetnek bizonyult az Egmont-nyitány, utána viszont több személyességet vártunk volna a két Románcban. Voltaképp minden „a helyén volt”, de hiányzott a szólóhegedű már-már szívfájdító szépsége, valamint a szólista és a zenekar közötti érezhető kapcsolat. Túlságosan is „olajozottan” ment minden.
A Nemzeti Énekkar minőségileg megemelte a színvonalat (Elégikus ének, Szélcsend és szerencsés hajózás) – itt volt lehetőség önfeledt gyönyörködésre, annál is inkább, mivel ezúttal – sajnos! – nélkülöznünk kellett a magyar szöveg kivetítését. Márpedig még anyanyelven is nehéz folyamatosan megérteni az ismeretlen szöveget, bármennyire érthető is legyen az énekesek tolmácsolásában. Az idegen nyelvű ismeretlen szöveg esetében pedig afféle szinkrontolmács-funkciót kellene bekapcsolni, ami szinte teljesíthetetlen követelmény. Maradt tehát a megmártózás a szép dallamokban, s főképp, a harmóniákban, harmóniamenetekben – ami az előzmények után másfajta zenei élményt jelentett.
Bérleti sorozatoknál szinte magától értetődőnek tűnik, hogy „rutinos” hallgatóság foglal helyet a nézőtéren, az íratlan játékszabályokat ismerő és betartó. Tehát, akik tudnák, hogy a ciklikus művekbe „nem szokás” beletapsolni – alkalmanként persze „lehet”, sőt, a spontán tapsvihar éppen valamiféle sajátos élmény-többletre való reagálás. Ezúttal viszont azért kellett pironkodni, mert a Brahms-szimfónia minden tétele után „mechanikusan” (értsd, értelmetlenül) tapsoltak néhányan, akik, sajnos, kitartottak ama gyakorlat mellett, hogy mihelyt elhallgatott a zenekar, akcióba léptek…
A Brahms-művet a maga többtételességében, nagy egészként élvezni szándékozók számára nem maradt más, mint hogy drukkoljanak, hátha elmarad a beletapsolás… de hiába. Ily módon a legnagyobb – és legemlékezetesebb – hatást a zárótételnek köszönhettük, ahol egyaránt kamatozott Wilson energikus irányítása és intellektusa. Nem is maradt el az elismerő vastaps…
