Nemzeti Filharmonikusok – 2019. január 16., Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
565

Fittler Katalin

Különleges élmény- és tapasztalatszerzés lehetőségét hagyták ki mindazok, akik nem hallgatták meg a Kobayashi-bérlet 4. estjét, amelyet „A romantikus daltól a romantikus zenedrámáig” címmel hirdettek. Talán volt, akit az időről-időre újraértékelendő dal-műfaj hagyott hidegen, mások a zenedrámától tartózkodtak? Mindenesetre, ezúttal nem számolhatunk be teltházas érdeklődésről. Pedig értékes „közönségcsalogató” volt a nálunk nem túl gyakran fellépő tenor Christoph Prégardien, és a dirigens Dennis Russell Davies is ritka vendégnek számít Budapest hangversenytermeiben.

Az est legnagyobb élménye azonban mindenképp az a hangvarázs volt, amely a Nemzeti Filharmonikusok minőségét reprezentálta.
Az első, rövid „félidőben” – Prégardien értékes interpretációján túl – főként a vonószenekari hangzásban gyönyörködhettünk. A műsoron szereplő Schubert-dalok többsége ismertnek tekinthető, a magyar fordítás kivetítésének köszönhetően mindenki értő hallgatója lehetett a zeneirodalom eme igazgyöngyeinek. Ami a különlegesség lett volna, a különböző szerzőktől származó zenekari átiratok, annak inkább csak tapasztalati értéke volt. Az első dalnál, a Greisengesang esetében regisztrálhattuk (ismételten) Brahms érzékenységét a mély regiszterű hangszerek iránt. Szinte énekeltek a mélyvonós szólamok! Nagy meglepetést okoztak a Webern-hangszerelések (Romanze, Der Wegweiser, Du bist die Ruh) – nem lett volna haszontalan feltüntetni, hogy mikor készültek (más Schubert-átiratai ötvenéves korából valók), s különösen érdekes lett volna megtudni, mi késztette (milyen praktikus meggondolás) erre a munkára. Berlioz hangszerelésében az Erlkönigben hallhattuk a legszélesebb dinamikai skálát (a többiben a dinamikai árnyalás többnyire abban merült ki, hogy voltak zenekari szólamok által és egy-egy zenekari fúvósjátékos által játszott anyagok), ám a drámaiságnak az a koncentrátuma, ami az eredeti zongorakíséretes dalnak sajátja, elveszett. A Schubert-dalok rövid sorát Reger hangszerelésében zárta a Nacht und Träume.
A műfajokat pontosítandó, érdemes megjegyezni, hogy ezek nem „átiratok” vagy „átdolgozások” voltak, hanem „hangszerelt verziók”. Tehát ezeknél nem tűnt aktuálisnak a műsorfüzetben Kocsis Zoltántól mottóként idézett megállapítás, miszerint „Az átiratok annyiban új alkotások – hasonlóan az irodalmi műfordításokhoz – amennyiben egy zongorista társalkotóvá lép elő például egy Beethoven-szonáta előadásakor”.
Inkább értékelhettük őket a szerzők hangszerelési „ujjgyakorlataiként”, semmint interpretációs többletként. Egysíkúak voltak a letétek, néhol még a zongorán bevett faktúrának számító hangzatfelbontások is kissé ügyetlenül szóltak a vonósok előadásában.
Az előadók közös koncepciója volt a harmonikus előadásmód, így szinte egy nagyméretű kamarazenekar intimitásával értek el különleges hatást. Ebből adódóan soha nem került veszélybe az énekszólam hallhatósága, mely néha sajátos színként társult a hangszerekhez (a szerkezetet tekintve, afféle kiemelt cantus firmusként).
Egészen más világba kalauzolt a második rész programja, az elsősorban karmesterként ismert Lorin Maasel Ring-szimfóniájával. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nagy pódiuma zsúfolásig megtelt muzsikusokkal – ezúttal annyian keltették hangzó életre Wagner elképzeléseit, hogy ez a merészeket álmodni tudó zeneszerzőt is meglepte volna. A Tetralógia megismeréséhez időről-időre új lehetőséget kapnak a fővárosi zenei életben járatos operabarátok; a Magyar Állami Operaház műsorán túl a Budapesti Wagner Napok egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó produkciója volt több alkalommal is. Volt tehát mód Budapesten meghallgatni élőben akár „egyvégtében” is, tehát, egymást követő négy estén, vagy pedig kisebb-nagyobb idő elteltével folytatni a monumentális mű eseményeinek követését.
Ebben a kompozícióban a legjelentősebb az úgynevezett vezérmotívumok alkalmazása – érthető, hiszen nem csupán egy estén, hanem a négy este folyamán is vissza-visszatérhettek, néha előzetesen, sejtésként, másként emlékeztetőként, valamely korábban megtörtént mozzanatra való hivatkozásként. A zenekari szövet a wagneri életműben itt a leginkább rétegezett („soksávos”), ami egyszersmind fel is menti a hallgatót a minden gesztus egyidejű nyomon követésének nyomasztó kényszere alól – ki-ki annyit vesz észre az előtte megjelenített világ eseményeiből, amennyit befogadni képes, miként mindennapjaink során az életünk színpadán is tesszük. Csak épp a többszöri meghallgatás lehetővé teszi a mind komplexebb műismeretet.
Az elsődlegesen színpadi szerző Wagner művészetének a hangversenytermekben való meghonosítására a nyitányokon túl az operák (zenedrámák) terjedelmesebb zenekari részleteinek megszólaltatásával nyílt lehetőség (valamint zárt-számos áriák illetve egy énekest foglalkoztató jelenetek kiragadásával). Ezekhez társulnak a különböző szimfonikus újragondolások, amikoris gyakran karmester-zeneszerzők érzik magukat hivatottnak, hogy „közönségbarát” kínálattal álljanak elő. A Ring fantasztikusan gazdag anyaga ambivalens ehhez. Tekinthető kimeríthetetlen bőségszarunak, amelyből csak értékek kerülhetnek elő, ugyanakkor épp a rétegezettség intőleg is hathatna. Kivonatot (zanzásított olvasmánynaplót) aligha érdemes készíteni, hiszen épp a kiterjesztett pillanatok jelentik az egyik leghatásosabb szépségforrást, és meggondolandó lehet az is, hogy részletek kaleidoszkóp-jellegű felvillantásával sajátos tevékenységre késztetik a Ringet többé-kevésbé ismerőket.
Miközben a négy alkalom egymásutánja maximálisan élvezhető a vezérmotívum fogalomnak akár csak az ismerete nélkül is, a szimfonikus verziókban kizárólag azok adnak támpontokat a tájékozódáshoz – tartalmuk ismerete nélkül kissé olyan lehet a hosszas zenekari anyag, mint az idegen nyelvű színdarab hallgatása…
Maazel Ring-szimfóniája „négytételes”, négy jelentősen eltérő hosszúságú tételből áll (az utolsó szinte aránytalanul hosszabb). Olyan, mint egy többtételes szimfonikus költemény, a program ismerete nélkül. Örömet jelenthet a ráismerés (motívumokra, nagyobb terjedelmű jelenetekre egyaránt), de nem szabad tartalmi kivonatot várni, sőt, nem érdemes megkísérelni azt sem, hogy a Wagner-zene puzzle-elemeiből új történetet olvassunk ki. Mondhatnánk, parafrázis – de a Tetralógiát, érdemben, aligha lehetne parafrazeálni. Mondhatnánk, fantázia – de a Tetralógiához képest aligha lehet fantáziadúsabbá tenni a nyersanyagként felhasznált értékes zenét. Maradjunk annyiban: hallgatnivaló.
Azok járnak a legjobban, akik képesek belefeledkezni a zenekari hangzás varázsába, és élvezik a már-már túlcsorduló szépségek megannyi megnyilvánulását.
Különleges erőpróba az előadók számára; intenzitásban legalább annyit igényel, mint az operai kíséret, ráadásul állandó aktív figyelem kell a szólamkottához, hiszen itt is mindig minden fragmentum markánsan karakterizálandó.
A Nemzeti Filharmonikusok remekeltek ezen az estén (a Walhalla-motívum indításától eltekintve). A nagylétszámú vonóskar görcsös erőlködés nélkül juttatta kifejezésre a realitáson-túli monumentalitást is, a dinamikának nem volt felső határa (ugyanakkor egyetlen bántó-kemény hangot sem hallottunk), plasztikusan érvényesült a gazdag színskála, és rendkívül hatásosak voltak a dinamikai kontrasztok.
Kiváltképp a középerkélyek közönsége pedig látvány-élménnyel is gazdagodott: megcsodálhatta a rézfúvós hangszerek megannyi ritkán látható-hallható fajtáját, vizuálisan is feltérképezve a hangforrásokat (nem vagyok biztos abban, hogy hangfelvételről hasonló hatást tudna elérni).
Dennis Russell Daviesnek szinte csak koordinátori feladat jutott, a zenekari játékosok önfeledt-lelkes játékának köszönhetően. De ő is kivette részét az igényes munkából, remekül előkészítve a tempó- és karakterváltásokat.
Azt azért félve jegyzem meg: nem tartom valószínűnek, hogy végighallgatva a Ring-szimfóniát, attól kapott volna bárki is kedvet a négyestés remekmű alaposabb megismeréséhez. Aki viszont csak annyit tudott Wagnerről, hogy zenéje „nehéz” és „hosszú”, gazdagodott azzal a tapasztalattal, hogy egyszersmind gyönyörű is.