Fittler Katalin
Kora- és késődélutánra hirdettek „Egy karácsonyi álom” alcímmel Diótörő-előadást a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. A Diótörő – hallgatnivalónak, vagy (többé és kevésbé hagyományosnak hirdetett) látvánnyal együtt, biztos sikert szavatol a karácsonyváró időszakban. Éltek is ezzel a lehetőséggel a zenekarok, több együttes, több helyszínen tűzte műsorra, új – „mai” – mesével, szvitként, avagy alkalmi összeállításként. A Nemzeti Filharmonikusok gyerekbarát verzióval készült, a műsorfüzetben ötnegyed órában jelölve meg az előadás várható időtartamát. Ígéretes volt már a közreműködők feltüntetése is: élő homokanimációval Cakó Ferenc, a Pécsi Balett és a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkara. A jelmeztervező Rományi Nóra volt, a koreográfus a Pécsi Balett művészeti vezetője, Vincze Balázs, a műsor dirigense pedig Hamar Zsolt.
Nem tudhatom, kinek volt élvezetesebb az előadás, annak, aki mindennemű előkészület nélkül érkezett, vagy pedig annak, aki az eredeti történet ismeretében. Valószínűleg mindenkinek érdemes volt figyelni, hiszen a zene kíséretével sokrétű látványvilágot kaptunk (broken consort, mondták régen az olyan kamaraegyüttesre, ahol nem azonos hangszercsalád tagjai játszottak együtt). És annyi minden történt, hogy abban sem lehetek biztos, hogy a keret-történet jelleg tudatosodott valamennyi kis nézőben. Tehát, azok közé az élmények közé tartozott, amelyeknek az élménye szavakba nem foglalható, legfeljebb egy általános „tetszett” megjegyzéssel illethető. Mert valóban nehéz lenne bármiféle logikai szálra felfűzni a történéseket, vagy akár csak értelmezni a látottakat. A homok-animáció egy ideig vetített háttér volt – amikor később a szemünk láttára született, az leginkább a felnőtteknek „csoda”, mert a kicsiknek, akik tudatában a reális és a virtuális oly békésen megfér egymás mellett, a teremtés-gesztus kívül esik az érdeklődési körén. Ily módon mozgóképsorozat jelentette a látnivaló egy rétegét, egy másikat pedig a színpadi történések. A rajzzal megidézett figurák között a balett ismerője könnyen ráismerhetett az Egérkirályra, de a lépten-nyomon megjelenő egerek indifferensek voltak, és ami az animációban virtuóz áttűnés, néha meglepő transzformáció, az nem tudott cselekményhez kötődni. A tetszetős kaleidoszkóp tehát nem tette lehetővé, hogy belőle összeolvasódjék a történet.
A térkihasználásra nem lehetett panasz. A bűvész a hátsó bejáraton érkezett (a figyelmet a rávetülő fénycsóva irányította – már aki olyan helyen ült, ahonnan át lehetett tekinteni a terem egészét), később a gyerekszereplők (felnőtt kísérőkkel) szaloncukorral kívántak kellemes ünnepeket (a földszinti szélső székek és a páholyok előnyben!), fehér ruhában, afféle angyalokként a karzaton énekelt a gyermekkar.
Nem is lankadt a figyelem, rendbontásra sem lehet panasz – de akit nagyon lekötött a látvány, annak a muzsika szinte háttérzenévé degradálódott (vélhetően később, önmagában való ismételt meghallgatásakor képi asszociációk társulnak majd hozzá). A pódiumon otthonos, rezidens zenekar ezúttal szinte láthatatlanul statisztált az összélményhez – annak tudatában, hogy ők csak egy szegmens a komplex egészben. Ennek megfelelően a számukra kétségkívül problémátlan játszanivaló nem tűnt ki hangzásvilágának szépségével, inkább afféle hangos-hangzó átismétlése volt az ő számukra is Csajkovszkij örökzöldjének.
