Fittler Katalin
Nemzeti Filharmonikusok – 2019. április 24.
Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Alig ért véget a Budapesti Tavaszi Fesztivál idei, immár hagyományosan érdekes-rangos produkciókban gazdag sorozata, folytatódtak a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben az „évi rendes” felejthetetlen előadások. A Kobayashi-bérlet 6. (befejező) műsora, Verdi Requiemje a „Verdi legszebb operája” szlogennel már régóta kapott figyelemfelkeltő plakátokat – hálás dolog olyan műsort tovább népszerűsíteni, ami szinte önmagában is komolyzenei örökzöldnek számít, s olyan előadókat, akik szinte szavatolják a teltházat. Mégsem tekinthető feleslegesnek – egyik megnyilvánulásmódja annak az ügyszeretetnek, amely mind többekhez akart eljuttatni értékes élményeket.
Az előadás legfőbb jellegzetességét az adta, hogy nem tartozott azok közé, amelyek számítanak arra, hogy a mű „önjáróan” szavatolja a sikert. Épp ellenkezőleg: a nagylétszámú előadógárda egyként dolgozott azon, hogy ne csak „újrahallgassa” a kompozíciót a közönség, hanem érzelmileg-indulatilag kidolgozott folyamatként élje végig a tételeket. Ennek a szándéknak a hatásfokát némiképp csökkentette, hogy szünettel adták elő a monumentális kompozíciót, így a második rész előtt óhatatlanul is csökkent az az értő figyelem, amelyet sikerült kiváltani a hallgatóságból. Bár kétségkívül nagy erőpróba az egyvégtében való előadás, érzésem szerint volt annyi „tartalék” minden közreműködőben, hogy képesek lettek volna megszakítás nélkül is hasonló szintű produkcióra.
Népművelő-ismeretterjesztő szándékkal gyakran teszik lehetővé, hogy az anyanyelvi fordítás jóvoltából értően követhesse végig a vokális műveket a hallgatóság (e megoldás haszna akkor sem vitatható, ha némiképp elvonja a figyelmet a zenéről s az esetleges színpadi történésektől). Ezúttal aligha hiányolhattuk a szöveg kivetítését, s nemcsak azért, mert a bérleti koncert közönségének java része ha nem is „tudja”, de nagy vonalakban tisztában van az oratorikus mű felépítésével, tételeinek „tartalmával”. Annak kaptuk szép példáját, hogy milyen többletet jelent, ha a művészek nemcsak artikulálják, hanem interpretálják a szöveget. A tartalom, a maga érzelmeivel-indulataival már-már megjelenítő erővel jutott kifejezésre.
Elsősorban a Nemzeti Énekkart illeti elismerés (karigazgató: Somos Csaba). Egészen kivételes élmény volt minden hangjuk! Ami ritkaságszámba megy, a nagy létszámú együttes „suttogása”. Művészet a legjavából, hogy tökéletes intenzitással tudtak leheletfinom halk hangzásokat életre hívni – ugyanakkor mindig érezhető volt a fohász kollektivitása. Magától értődően járta be a dinamikai skála a legnagyobb szélsőségek tág terét, s ennek a tartalmi „végtelenítésnek” a hatása-ereje abban is megmutatkozott, hogy amikor ténylegesen megnőtt a hangzás tere, az oldalerkélyekről érkező rézfúvós-impulzusok (amelyre a mű ismerői eleve számíthattak) szinte csupán szín-effektussá értékelődtek. Másrészt a látomásossághoz a hangerő legfelső csúcspontjai is hozzátartoznak – ezekben sem volt hiány, ráadásul a dinamikai építkezés szervességéből adódóan mindig találkoztak a hallgató ösztönös elvárásával, és sohasem váltak mechanikus hatáskeltés (hatás-fokozás) eszközévé.
Remekelt a zenekar is; a monumentális freskó minden mozzanata aprólékosan kidolgozottnak tűnt, a zenekari szólóhangszerek és a szólamok egyaránt személyes meggyőződést sugallva szóltak. A négy szólista (Sümegi Eszter, Szántó Andrea, Fekete Attila, Cser Krisztián) ugyancsak kitett magáért. Érezhetően kamaraénekesi érzékenységgel szóltak a szólóegyüttesek, szépen illeszkedő színekkel. Élményt jelentett a két női hang által kijelölt hangzástér az unisonókban, s minden formációban remekül jutott érvényre a mezzoszoprán Szántó Andrea hangkészletének mély regisztere. Külön kell szólni egy meglepő élményről: Fekete Attila, akinek énekét elsősorban hangjának átütő ereje határozza meg (ami néha kiegyenlítetlenségekhez vezethet), koncentrált „sotto voce” effektusokkal okozott meglepetést. Az Ingemisco kezdete felejthetetlen – és rendkívül hatásos lett a rövid idő alatt dinamikai csúcspontra vezetett folytatással. Cser Krisztián összeszokott partnerként énekelt szólista-társaival. Sümegi Eszter a Libera me tétellel megkoronázta az előadást.
Az apró termetű nagy varázslónak talán a szerénysége a legnagyobb – az az odaadás, amellyel egyértelműen a kifejezést szolgálja. Kobayashi Ken-Ichiro ezúttal olyannyira a transzcendentálisra koncentrált, hogy szinte „testetlenné”vált: zajtalan volt minden pillanatban, mintha nem is a dobogón állva (gyakran lendületből) indítaná a nagy apparátust irányító mozdulatait.
Az előadói koncentráció mértékét egy szerencsétlen véletlen is kontrollálta: amikor felrobbant egy izzó, a közelmúlt megannyi robbantás-híréről értesült közönséget elementárisan érintette (szinte megállt a vér az ereinkben) – az előadók, mintegy a zene Másik Világában, mintha nem is észlelték volna…
