Mátyás-templom
Méltán keltett nagy várakozást a Nemzeti Filharmonikusok „Templomi bérlet” sorozatának 3. estje: Bach remeke, a h-moll mise minden alkalommal esemény! Megunhatatlan a szakmai közönségnek is, hiszen kiismerhetetlen gazdagságával egyre új felfedeznivalókat kínál (akár az adott interpretációnak köszönhetően), a nagyközönség számára pedig a zenehallgatás megannyi módját teszi lehetővé, a belefeledkezős gyönyörködéstől a tudatosságra törekvő műélvezetig (ráadásul a monumentális méret ezek váltogatását is!).
Helyismeretről tanúskodó „készületek” előzték meg az előadást; a padsorok mögött sűrű széksorokkal, s ami a legfontosabb: megtervezve az előadók elhelyezkedését. Templomi környezetben mindig ott kísért a „visszhang” réme, amely képes összemosni a plasztikusabb tagolásokat is, és impresszionisztikus hangködbe burkolni a futamokat-melizmákat. Minden bizonnyal ezt is szándékoztak kivédeni az alkalmi színpad építésével, ahol a szólisták a hozzájuk társuló szólóhangszeresekkel nemcsak látványként emelkedtek ki. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar közé mindig csak az aktuális szólisták álltak, a többiek oldalt foglaltak helyet (az a kis idő, amíg elfoglalták helyüket, alig növelte a tételek közti szünetet). A kétórás előadás közben jókor jött a Gloriát követő rövid „technikai” szünet, amikor pontosító hangolással készülhettek a játékosok a folytatásra.
A h-moll misének nincs hagyományos „előadói praxisa”, a műnek a részletekben való keletkezése óta megszólaltatásairól megannyi esetlegesség dokumentálható. Napjainkban, amikor „békés egymásmellettiségben” élnek a historikus (és historizáló) előadások és a későbbi elképzelések nyomán kialakított verziók, korábbi hangzásélményei birtokában a hallgatónak megadatik, hogy mindinkább magára a kompozícióra figyeljen. Ma már keveseknek újdonság, ha a női szólamokat férfiak szólaltatják meg, a kontratenor és a férfi alt szinte „természetes” jelenség. És a hangzás annak is létjogosultságot ad, ha a modern hangszerek sorában néhány korabeli is helyet kap (barokk querflöték).
Hamar Zsolt elismerést illetően tartotta kézben az előadást. Rendkívül tudatosan gazdálkodott mozdulataival, nem gesztikulált feleslegesen, nem a közönségnek gondoskodott látványról. Elsősorban a zenekar számára volt informatív az irányítása, ami a kórust illeti, ott néha inkább együtt élte át az énekesekkel a nagy pillanatokat, mellőzve az irányító funkciót. A szólisták, Gavodi Zoltán kivételével, külföldiek voltak, ők jelentették a „díszítőelemeket” az interpretációban. Összeszokottságot aligha kérhetünk tehát számon, ráadásul mindnyájan a maguk zenei múltját hozták magukkal. A fiatal venezuelai Samuel Marino énekét áthatotta a produkcióban való részvétel öröme, néha szinte dalolta a bachi szólamot. Talán ezért nem tudott teljes harmóniába oldódni Gavodival, amikor duettjükre került sor. Wolf Matthias Friedrich esetében is azt éreztük, hogy a basszista inkább az énekes-produkcióra, semmint a megszólaltatandó zenére koncentrált. Halványabb teljesítményt nyújtott a tenor Markus Francke, míg az alt Alex Potter személyében figyelemreméltó Bach-interpretátort ismerhettünk meg.
A Nemzeti Énekkar a helyzete magaslatán volt (talán csupán a Gloria-tétel Cum spirito sancto-jának témabelépései indultak „rákészülés” nélkül – itt a dirigens folyamat-építő irányítását nélkülözniük kellett), és a Nemzeti Filharmonikusok vonósai Koppándi Jenő koncertmesterrel az élen, mindvégig a kompozíciónak kijáró műgonddal játszottak. Elismerés illeti a fúvósokat is, kiváltképp a szólistákhoz társuló szólóik kifogástalan előadásáért.
Napjaink koncert- (és opera-)látogató közönsége szinte hozzászokott a feliratozáshoz. A latin miseszöveg értő ismeretét nem lehet elvárni a mindenkori hallgatóságtól. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy mi lenne hosszú távon hasznosabb, szórólapokon kínálni a kétnyelvű szöveget, vagy esetleg olyan kivitelezésben biztosítani, amit megőrzésre méltónak tart a hallgató, és alkalmanként ismét magával hozza a mise-előadásokra.
Így viszont ezen a zenei eseményen visszaidéződött a latinul misézés templomi gyakorlata, amikor a hívők nem értették a szertartás szövegét, de az nem zavarta őket a hitélet gyakorlásában. Bach zenéje így is nyitott fülekre, fogékony lelkekre talált. (Fittler Katalin)
