Amikor Mahler 3. szimfóniája hangzik fel a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében, joggal gondolhatunk arra, hogy ez a terem kifejezetten az ilyen és ehhez hasonló művek előadásának kedvéért épült. Mert a magyar zenei előadó-művészet nagyjai – köztük a Nemzeti Filharmonikusok egykori fő-zeneigazgatója, Kocsis Zoltán – részben azért is szorgalmazták sok éven át egy új koncertterem felépítését, hogy a zeneirodalomnak azok a nagy apparátusú művei, amelyeknek megszólaltatása számára korábban nem állt rendelkezésre megfelelő helyszín, végre Budapesten is méltó körülmények között, az előadógárda és a hangzás szempontjából egyaránt kellő nagyságú térben, és persze a művek formátumához illő számú érdeklődőt befogadó nézőtér előtt kerülhessenek közönség elé. Nemrég a Nemzeti Filharmonikus Zenekar műsorára tűzte a Harmadikat, a zeneirodalom leghosszabb (egy óra és negyven perc játékidejű) szimfóniáját, amelynek előadógárdája is igen népes, nemcsak azért, mert a szimfonikus zenekarhoz az énekszólistán kívül női kar és gyermekkar is csatlakozik, de azért is, mert maga a szimfonikus együttes is óriási, többek között hatalmas rézfúvós apparátust foglalkoztat. Az est iránti érdeklődést növelte, hogy az NFZ menedzsmentje korunk egyik legjelesebb Mahler-karmesterét, Leonard Bernstein egykori felfedezettjét, a nyolcvanegy éves, izraeli Eliahu Inbalt hívta meg a produkció karmesteréül.
Akár a tapasztalatok summájával is kezdhetjük: egyenletesen magas színvonalú, kitűnő előadás született, amely technikai kidolgozás szempontjából is igényes volt, emellett hangvételében, hőfokában, emelkedettségében és sokszínűségében is megfelelt a nagy mű követelményeinek. A nyitótétel megformálásakor Inbal vezérelve érezhetően a hatalmas hangzás, a robusztus karakterizálás, a súlyos akcentusok és a zenei gesztusrendszer pátosza körül kristályosodott ki – érthetően, hiszen a zene egyfajta „mitikus indulókaraktert” jelenít meg, Pán isten ébredését, a nyár bevonulását, ahogy a komponálás idején Mahler megfogalmazta. Hatalmas hangerővel, ércesen zengtek a kürtök a bevezető szakaszban, s a tétel során mindvégig markáns akcentusokkal központozták a zenét az ütőhangszerek. Éles körvonalakkal karakterizálta Inbal a bevezetőt követő indulót, melynek erejéhez a mélyvonósok súlyos dallamjátéka is hozzájárult. Sikerült megragadni a tétel hangulatának lényegét: egy sajátos tragikus fenség érzetét, amelyben ugyanakkor jelen van a dekadencia és a lemondás is. Fontos mozzanata a tétel előadásának, hogy a teljes hangszercsoportokon (kürtök vagy mélyvonósok), kórusszerűen felhangzó vezérdallamoknak egy viszonylag szabad deklamáció elveihez igazodva, ugyanakkor mégis teljesen együtt kell felhangozniuk. Inbal és a zenekar közös munkájának eredményességét jelezte, hogy ez kitűnően sikerült. Érdemes megemlíteni a klarinétok klezmerre utaló, groteszk rikoltásait, a fuvolák tragikus színeit, a trombita felharsanó harmóniafelbontásának szignáldallamát.
Kecsesen lejtett Inbal vezényletével a második tétel menüettje, amelynek bevezetésében érzékenyen tagolt dallamot játszott az oboa, s amelyben fontos szerepet kaptak a hegedűk ironikus glissandói. A scherzando előadói utasítású harmadik tételben élvezettel hallgathattuk a keretező formaszakasz groteszk hangulatot keltve ringatózó dallamát a kisfuvola és a klarinét duettjén – de persze a tétel legszebb perceit a nosztalgikus középrész színfalak mögül felhangzó postakürtszólója hozta meg. A Nietzsche szavait megzenésítő negyedik tételben a szólót éneklő Vörös Szilviának sikerült megteremtenie a zenekari dalból sugárzó aggodalom, szorongás és fájdalom légkörét. A hozzá csatlakozó két kórus pedig hitelesen intonálta az ötödik tétel angyali hangjának világos tónusát és naiv ártatlanságát. Mindezt méltón koronázta meg Eliahu Inbal vezényletével és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar előadásában a hatodik tétel, az Adagio finálé, amelynek himnuszdallama egy komplex, több átmeneti kulminációt és hullámvölgyet érintő formai folyamat eredményeképpen, az alapvetően vonós megfogalmazású, korálszerű melódiát egy fájdalmas-tragikus, rézfúvós panaszdallammal is ellenpontozva jut el az apoteózisszerű végkifejletig. Inbal nagyszerű logikával, ugyanakkor érzelemgazdagon építette fel a tétel formáját, az NFZ művészei pedig – kiváltképp a tétel főszereplői, a kiváló vonósok – nemes tisztasággal játszottak keze alatt. A teljes mű tolmácsolása igazodott ahhoz a fokozatosan táguló és emelkedő világképhez, amelyet Mahler a tételekhez eredetileg mellékelt, később azonban visszavont kommentárokban öntött szavakba: „amit a mező virágai mondanak nekem” (ez a Pán ébredését és a nyár bevonulását vizionáló, hatalmas Első részt követő 2. tétel mottója), „amit az erdő állatai mondanak nekem” (3. tétel), „amit az ember mond nekem” (4. tétel), „amit az angyalok mondanak nekem” (5. tétel), „amit a szeretet mond nekem” (6. tétel). (Csengery Kristóf)
