Kovács Ilona
Három népszerű romantikus művet kínált a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a Művészetek Palotája közönségének január 21-én. A műsor keretét két szimfonikus költemény adta: az est Liszt Ferenc Orfeuszával indult, a szünet után pedig Richard Strauss alkotása, a Hősi élet hangzott el. A kettő között a zeneirodalom egyik legismertebb darabját, Edvard Grieg a-moll zongoraversenyét játszották, Balog József szólójával. A program és a szólista személye mellett a koncert további vonzerejét ígérte, hogy a zenekart a Nemzeti Filharmonikusokkal már többször sikeresen együttműködő, román gyökerekkel rendelkező amerikai karmester, Lawrence Foster vezényli. A 84 éves művész végül nem vállalta az óceán átrepülését, így a dirigensi feladatokat a román Gabriel Bebeșelea látta el. Az 1987-ben született fiatal művész jelenleg a bukaresti George Enescu Filharmonikusok vezető karmestere.
Különleges élményt jelenthetett a közönségnek, hogy egyetlen estén két szimfonikus költeményt is hallhatott. Liszt Ferenc összesen tizenhárom művet komponált ebben a műfajban, ezek közül az Orfeusz a negyedik, 1854-ből. Richard Strauss alkotása jóval későbbi: a Hősi élet éppen, hogy belefért a 19. századba, 1898-ban készült el. A két kompozíció közötti különbségek már első hallásra is szembetűnők, mindenekelőtt a hangszerelés terén. Strauss lényegesen nagyobb apparátust mozgatott meg (például nyolc kürtöt kért) és művének időtartama is monumentális: közel ötven perc. Ami azonban igazán izgalmassá teszi ezt a párosítást, az a két alkotás mögött sejthető, erősen személyes indíttatás. Orfeusz alakjában Liszt mintha saját magát, rajta keresztül pedig a zene, a művészet erejét állítaná elénk: azt a hatalmat, amely még Hádész birodalmának kapuját is képes volt megnyitni. Richard Strauss pedig sosem titkolta, hogy a Hősi élet számos részlete saját élményeiből táplálkozik – mintha egy zenébe írt önvallomást olvasnánk.
Liszt Orfeusza azért is különleges, mert nem a rá gyakorta jellemző hangos és hatásos apoteózissal zárul, hanem csendesen és bensőséges hangon: az egész mű – ahogyan Liszt maga fogalmazott – „öröm és fájdalom között lebeg”. A zenekar ihletetten tolmácsolta a darab belső érzelmi világát, és megmutatta az aprólékosan kidolgozott hangszerelés finom árnyalatait is. Szépen érvényesült a mű lírai karaktere az Orfeusz hangszerét jelképező hárfák játékában. Szuggesztíven szólaltak meg a fafúvók, míg a hegedű- és csellószólók deklamatív erejükkel tették még kifejezőbbé a zenét.
Bár a Hősi élet egybekomponált mű, Strauss hat jól elkülöníthető, címmel is ellátott zenei fejezetre tagolta. Gabriel Bebeșelea határozottan, minden részletet kézben tartva irányított, ugyanakkor hagyta szárnyalni muzsikusait. Különösen emlékezetes volt a Hős bemutatkozása már az első ütemektől kezdve, a kürtök és a mélyvonósok markáns megszólalásában. Ez a motívum A hős harca című rész után ismét felhangzik, mintha megnyugtató üzenetet küldene Strauss: legyőzte az ellenséget. A küzdelmet megjelenítő szakaszban – és voltaképpen az egész mű során – kiemelt szerep hárult a rézfúvós- és ütőszólamokra. Mindkét hangszeres csoport felszabadultan, nagy lendülettel, legjobb formáját mutatva örvendeztette meg a hallgatóságot. Emlékezetes marad A hős társnője című tétel is, elsősorban a hegedűszóló révén: a koncertmester, Koppándi Jenő muzikalitása élményszerűvé tette a többi hangszerrel folytatott párbeszédét. Az utolsó tétel – A hős világból való elmenekülése és sorsának beteljesülése – ugyan hordoz némi rezignációt, a harmincnégy éves komponista mégsem búcsúzik: inkább derűs, optimista lezárást adott művének. A befejezés után a közönség joggal lehetett elégedett, hiszen régen hallhattuk a Nemzeti Filharmonikusokat ilyen pontosan, árnyaltan és makulátlan technikai kidolgozottsággal játszani.
A szimfonikus költemények közé illesztett Grieg-zongoraverseny hálás feladat a mindenkori szólista számára – Balog József pedig élt is a kínálkozó lehetőséggel. Igaz, a mű indításakor – amikor a zongorista birtokba veszi a hangszert és végigdübörög a klaviatúrán – kissé több volt a vendéghang a megszokottnál. A kezdés lendülete és a mindvégig pregnáns billentés azonban az egész mű során megmaradt. A zongoraművész érzelemdúsan, a hangszer gazdag színskáláját felvillantva játszott: megidézte Grieg érzéki, már-már az impresszionizmust előlegező dallamait, a zenével megrajzolt norvég természet képeit, valamint a zárótétel sodró erejű népi táncait. Balog József ráadásként Bartók Gyermekeknek sorozata 4. kötetéből a Halotti ének című darabot játszotta, amivel Kocsis Zoltán emléke előtt tisztelgett.
