Kovács Ilona
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Kocsis-bérletének harmadik estjén csupa jól ismert darab csendült fel. Az együttes főzeneigazgatójának, Vashegyi Györgynek vezényletével a koncert első felében két 20. századi magyar komponista műve – Dohnányi Ernő Szimfonikus percek (op. 36, 1933–34) című sorozata, valamint Bartók Béla 3. zongoraversenye (Sz. 119, BB 127, 1945) – hangzott el, míg a szünet után Ludwig van Beethoven 3. (Esz-dúr, „Eroica”, op. 55) szimfóniája.
A Szimfonikus percekből eredetileg három tétel készült el, ennek a Filharmóniai Társaság fennállásának 80. évfordulója tiszteletére rendezett ünnepi hangversenyen volt a bemutatója. Kodály ugyanerre az alkalomra írta a Galántai táncokat, Bartók pedig az Öt magyar népdal énekhangra és zenekarra (BB 108) című kompozícióját. A kritika elismeréssel fogadta az új műveket. Tóth Aladár szavait azóta is sokat idézik: „Melyik nemzet tud ma egyszerre három ilyen géniuszt felmutatni? … nemcsak a szellemet szórakoztatja, de felüdíti a lelket is. Lebilincsel és felszabadít.” Később Dohnányi két további tétellel egészítette ki a darabot, hogy a feleségével, Galafrés Elsával közösen alkotott A szent fáklya című tánclegendához szolgáljon kísérőzeneként. A mű egyik legizgalmasabb vonása az a gazdag hangszerelés és karaktergazdagság, amely Dohnányi stílusát egyedi módon jellemzi. Miközben a korszakban Bartók és Kodály népzenéhez való kapcsolódása dominálta a magyar zenei világot, Dohnányi inkább a késő romantikus és posztromantikus tradíciókhoz maradt hű. Ez itt is érezhető: a Szimfonikus percek rendkívül színes, érzékenyen kidolgozott hangzásvilágot mutat, amelyben a különböző hangszínek kontrasztjai központi szerepet kapnak.
A zenekar interpretációjában az első tétel (Capriccio) azonnal magával ragadott lendületes, játékos karakterével. A fuvolaszóló és a cselló érzékeny, kifejező dallamai egy tündérszerű, huncut alakot jelenítettek meg, mintha csak Puck lépett volna elő Shakespeare Szentivánéji álom című komédiájából. Az egész zenei anyag könnyedén mozgott, szökkenő ritmikájával és éles dinamikai váltásaival egy mesebeli világba repített. A második tételben (Rhapsody) a lírai hangvétel dominált. Az angolkürt és a klarinét közötti párbeszéd különleges atmoszférát teremtett, amely egyszerre volt nosztalgikus és sejtelmes. Dohnányi itt mesterien használta a fúvósokat, ez pedig inspirálóan hatott a muzsikusokra, mivel a két hangszer közötti dialógus nem csupán szépen kidolgozott, hanem kifejező erejében is kiemelkedően szólt. A tétel mintha egy belső monológot formált volna meg, amelyben a melankólia és az emlékezés egyszerre volt jelen. A harmadik tétel (Scherzo) egészen más világot mutatott meg: itt már a groteszk és démoni elemek uralkodtak. A zene kísérteties és ironikus hangulatot árasztott, mintha az ördög kacagását hallottuk volna. Elmélyült volt a 4. tétel (Tema con variazioni) megfogalmazása és felszabadító a záró tétel (Rondo) sodrása.
Ez után csendült fel Bartók 3. zongoraversenye, ami a zeneszerző utolsó befejezett műve (leszámítva azt az utolsó 17 ütemet, amelyet Bartók halála miatt Serly Tibor fejezett be). A versenymű különlegessége, hogy sokkal líraibb, bensőségesebb hangvételű, mint az előző két Bartók-zongoraverseny. Itt nem a drámaiság vagy a ritmikai komplexitás dominál, hanem egy finomabb, derűsebb zenei világ, amelyben azonban jelen van a búcsú és a remény kettőssége. A koncert szólistája, Jean-Efflam Bavouzet francia zongoraművész kiváló érzékkel ragadta meg a mű hangulatát. Az első tételben a főtéma artikulációja kifejezetten egyedi volt, finom, plasztikus billentéssel és természetes frazeálással játszott, amelyből egyszerre sugárzott az érzékenység és a letisztultság. A második tétel – amely ima vagy korál – mély vallásosságot hordozott. Bavouzet előadásában különösen szépen érvényesült a tétel csendes rezignáltsága, az éjszaka neszeit idéző halk zörejek és a markáns billentés közötti kontraszt. A harmadik tétel energiája robbanásszerűen törte meg az előző kettő bensőséges világát. Kiemelt szerepet kaptak az ütősök, hiszen a fúga előtt fontos ritmikai impulzusokat adnak a zenekarnak. Bavouzet és a zenekar játéka lehengerlő volt, precíz tempók, izgalmasan felépített dinamika jellemezte előadásukat, és diadalmas kicsengést kapott a finálé.
A közönség hatalmas tapssal jutalmazta az előadást, amelyre a zongoraművész elegáns és autentikus ráadásokkal válaszolt. A 20. századi francia impresszionizmus világába kalauzolva először Ravel Le Tombeau de Couperin című zongoraciklusából a Prélude és a Toccata hangzott el, majd szintén Raveltől a „Jeux d’eau” zárta a ráadásokat. Bavouzet itt is lenyűgöző technikával és stílusérzékkel játszott, egyértelművé téve, hogy anyanyelvi szinten beszél „ravelül”.
A koncert második felére maradt a zenetörténet egyik legjelentősebb és legforradalmibb alkotása, Beethoven 3. (Eroica) szimfóniája. A zenekar rendkívül magabiztos és átgondolt interpretációt nyújtott, amelyben az érzelmi mélység és a technikai precizitás tökéletes egyensúlyban volt. A lassú tétel drámaisága, a scherzo pezsgése és a finálé fokozatos építkezése mind-mind kiemelkedően szólalt meg. A közönség hatalmas ovációval jutalmazta az előadást, méltán ünnepelve a zenekart és Vashegyi György karmestert.
