Fittler Katalin
Aki értékek és élmények mentén tájékozódik, aligha panaszkodhat az idei évadkezdésre. Különösen olyanok tudják értékelni a kialakult kínálatot, akik nem egyetlen zenekarunk fellépéseit követik nyomon, hanem részeseivé válnak egy olyan „képzeletbeli” párbeszédnek, amelyben együtteseink a műsorválasztással vesznek részt.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar immár hagyományosan Bartók halálának előestéjén tartja évadnyitó koncertjét – hol szerzői estet rendezve, hol pedig többszerzős műfajba ágyazva a 20. századi klasszikus egyik-másik remekét. Idén – miközben az Európai hidak rendezvénysorozata Itália felé terelte a figyelmet (konkrétan Rómára), egy másik meghatározó jelentőségű programhoz csatlakozott a nyitókoncert programja. A hónap folyamán három alkalommal láthattuk-hallhattuk a Müpa nemritkán színpaddá átlényegülő pódiumán Debussy operáját, a Pelléas és Mélisande-ot – a francia ízlés vonzásába került hallgató örömmel fogadta, hogy ezúttal Bartók Concertója előtt két népszerű francia szerző egy-egy műve kerül előadásra, Debussytől A tenger, Raveltől pedig a G-dúr zongoraverseny.
„A kapcsolat jegyében” – ezt a címet adta a Müpa-magazin beharangozó cikke ennek a rendezvénynek, ahol a kapcsolat egyaránt utalt a stiláris-műfaji kapcsolatokra, valamint arra, hogy generációk adtak kezet egymásnak a pódiumon, ezúttal a fiatal szólista Berecz Mihály és az életének 8. évtizedében járó Kovács János karmester személyében. Ez utóbbi nem ritka jelenség, hiszen a rendre feltűnő tehetségek egyre fiatalabbak – ám mindenképp említésre méltó az a közös vonás, amely a műsorszámok megszólaltatása iránt érzett felelősségben nyilvánul meg.
Éppen ez tette az est legnagyobb élményévé Ravel Zongoraversenyét. Az ifjú szólisták technikai felkészültségét már-már magától értetődőnek vesszük, azonban nem ritka az a jelenség, hogy a szólista kizárólag a saját játszanivalójára koncentrál. Amennyiben a dirigens biztosítja számára a „megfelelő” környezetet, vagyis a mindenkor alkalmazkodó kíséretet, néha fel sem tűnik – az viszont mindig örömteli meglepetés, amikor érződik a dinamikus kapcsolat a karmesterrel intenzív kapcsolatot tartó szólista és a számára hangzó környezetet biztosító zenekar között. Vagyis, amikor a szólistát nem foglalja le szólamának mégoly perfekt előadása sem, hanem jut figyelme arra, hogy a hangzás egészébe ágyazza játszanivalóját. Erre kizárólag perfekt szólamtudás birtokában lehet képes (bármely életkorú és pódium-rutinnal rendelkező) szólista – és ez mindig élmény-többletet eredményez: az az öröm, amelyet a hangzás-egész jelent számára, kisugárzik a nézőtér egészére, és eltölti a hallgatókat is. Másként közelítve: amikor a mű előadása nem csupán további fellépés-lehetőséget jelent a szólistának, hanem olyan zenei élményt, amelyre kizárólag a zenekari közeg nyújt lehetőséget. Berecz Mihály érezhetően élvezte ezt a lehetőséget – és intenzív jelenléte inspirálóan hatott a zenekarra is, mondhatni, örömzenélés tanúi lehettünk.
Külön öröm, hogy a megérdemelt viharos tetszésnyilvánítást Bartók-mű ráadással köszönte meg a szólista, mintegy jelezve a műsor folytatásának irányát.
A tenger: különleges csodája a zeneirodalomnak, már csak azért is, mert ki-ki óhatatlanul is igénybe veheti vizuális fantáziáját, tehát, a hangzás látványt hívhat életre, emlékképet, avagy művészeti élményeket aktualizálhat. De bármiféle „belső” kiegészítés nélkül, önmagában is gyönyörködtető a hangzás, amikor egyszerre tudunk tájékozódni az egyes tételek formájában, valamint önként feladjuk a tájékozódási igényünket, mintegy elmerülve a hangszínek kavalkádjában. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Debussy hangszíneit „kikeverni” a hang-palettán: varázslás, amihez tudáson kívül invenció is szükséges, mindenkori figyelem, amelynek elengedhetetlen alkotórésze a spontaneitás, vagyis a pillanatnyi hangzásokhoz való alkalmazkodás. Éppen ez jelenti az irányítás problematikáját: ehhez a képlékenységhez valamennyi hangszeres „rugalmassága” elengedhetetlen. Tehát, a karmester gondoskodhat a „rendről”, ám a nüanszok alakítása nem csupán rajta múlik. Kovács János, aki országszerte valamennyi zenekarunk szeretetének örvend, igényesen „kért” – és voltaképp „kapott” is megannyi árnyalatot. Mégis, a pillanatok kidolgozásából nem mindig alakult ki olyan hangzáskép, amelyről azt érezhette a hallgató, hogy jó felbontásban kapta, és ideális távolságból szemléli. Nem tudom, mekkora repertoár-ismeret és milyen gyakori műsorra tűzés lenne optimális – az évad kezdetén ez a rendkívüli igényű mű nem adta a teljesség élményét. A részletező kidolgozás értékelhető, de a perspektíva csak részletek erejéig biztosította a gyönyörködtetés elengedhetetlen feltételét. A hangzáskép „ecsetvonásai” néha épp a túlzott igyekezettől túlságosan rikítóak lettek, és a dinamikai skála tágítása több „háborgást” jelenített meg a képzeletbeli tenger-képen, mint amennyi elegendő lett volna a figyelem lekötéséhez. Delacroix ecsetvonásaira ismerhettünk az impresszionista környezetben. (Hadd tegyem hozzá, még mindig értékelhetőbb az ilyen megközelítés, mint amikor a pasztell-árnyalatok az unalom érzetét keltik…) Az viszont hamar feltűnt, hogy a zenekar jelenlegi gordonkaszólama megkülönböztetett fogékonysággal reagál a dirigens mozdulataira.
Érzékenységben felzárkózott hozzájuk Bartók Concertójában a brácsaszólam, érvényt szerezve a szólam zenei súlyának-jelentőségének. Bartók-interpretáció tekintetében a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kivételezett helyzetben van – még akkor is, ha a mindenkori előadógárdának már csupán egy részét teszik ki azok a játékosok, akik Kocsis Zoltán irányításával részt vehettek a „Bartók Új Sorozat” felvételein. A szólamtudáson kívül az értő kottaolvasás többletét is érzékelhettük – de az est végére némiképp csökkent a „kontroll”: a zárótételben sajnálatos módon alkalmazkodtak az immár trendinek számító felfokozott tempóválasztáshoz – és itt már nem a nagyobb területekre kiterjedő áttekintőkészséget értékelhettük, hanem azt regisztrálhattuk, hogy mintegy gyorsolvasás módjára száguldanak végig a játszanivalón. Tény: nem elvárás az évről-évre ismétlődően felidézett keresztrefeszítés minden fájdalmának, tragikumának átélése, azonban a személytelenné elidegenítés külsőségessé válhat. A hatásosságnak persze megvan a maga jól kiszámítható következménye: viharos tetszésnyilvánítás, ami némiképp félrevezető visszajelzés a művészeknek. Viszont az ily módon kiváltott hatás élménye jótékonyan hozzájárul ahhoz, hogy a hallgatóság mind szélesebb rétege közelebb kerüljön a 20. századi klasszikusnak a zenéjéhez. Reményeink szerint: mind több kompozíciójához.
