Fittler Katalin
Az évadkezdetet követően, amely az utóbbi években örvendetesen gazdag érdekes-izgalmas zenei programokban, sajátos tematikához kínál apropót a Mindenszentek, illetve Halottak Napja kettős ünnepe. Ilyenkor feltűnően növekszik a gyászmisék műsorra tűzése, és szinte magától értetődőként vesszük tudomásul, hogy leggyakrabban Mozart és Verdi remeke kerül előadásra, annál is inkább, mivel a zenehallgatási szokások közül napjainkban is a már megkedvelt kompozíciók újrahallgatásának gyakorlata tekinthető általánosnak. Az „ugyanazt, de kissé másként” elv is érvényesül, hiszen ugyanazt a kompozíciót több együttes tolmácsolásában hallgathatjuk újra. Nem haszontalan ez a gyakorlat atekintetben sem, hogy miközben elmélyül a műismeret (nemegy zenebarátot hallottam, amint meggyőzően állítja magáról, hogy „hangról hangra ismeri” a művet…), egyre több figyelem jut az interpretációs sajátosságok észrevételére, a kivételes-szép megoldások értékelésére.
Miközben erőteljesen él ez a tendencia, örömmel észleljük a koncertkínálat repertoárbővítő tendenciáit. Ezek közé tartozott az idei évadban Janáček Glagolita miséje, majd Mindenszentek Napjára időzítve Berlioz Requiemje.
Ez a kompozíció, amelynek szerzője a Grande Messe des morts címet adta, négy nap híján 185 éve került bemutatásra Párizsban, az Invalidusok templomában. A 34. évében járó szerzőnek ez az ötödik opusz-számmal ellátott műve. Lehet játszani a számokkal, az életkort és a műjegyzéket illetően is – de fontosabb felfigyelni arra a kezdettől megfigyelhető jelenségre, hogy Berlioznak legfontosabb „hangszere a zenekar”. Mondhatni, „zenekarban gondolkodik”. Zenetörténészek nem véletlenül örökítették meg, hogy Berlioz gyakran beszélgetett zenekari muzsikusokkal a hangszerük lehetőségeiről, sajátosságairól (később Sztravinszkij is hangsúlyozta az ilyesfajta tapasztalatszerzés rendkívüli hasznosságát). Az ilyesfajta érdeklődés nyomait viseli a korábbi Fantasztikus szimfónia is – és mindmáig aktuális méltán híres Hangszereléstana! Éppen ezért Berlioz műveinek tanulmányozásához nem adnak támpontot a kivonatok, tehát a szakmabeliek szűk köre számára partitúrákból próbálhatja megfejteni a szerző „titkát”, elsődleges tájékozódáshoz pedig (előadóknak és hallgatóknak) a hangzó kompozíciók jelentik az elsődleges forrást.
A Berlioz-művek játszottságának gyakoriságát épp az akadályozza, hogy „megfelelő” előadói apparátust igényelnek, létszámban és felkészültségben egyaránt. Nem véletlen, hogy nem tartozik zenekarok (és énekkarok) rendszeresen játszott repertoárdarabjai közé a rendkívül nagyszámú előadót igénylő Requiem! Éppen ezért ajándéknak tekinthette a budapesti koncertlátogató, hogy élő előadását élvezhette a Müpában. (A rádióközvetítés jóvoltából hangzó élményként végtelenített közönséghez juthatott el a produkció.)
Igénybe kellett venni a pódium megnövelésének lehetőségét: a nézőtér betűkkel jelölt sorain kívül az első két számozott sor is kikerült – emellett a pódiumerkélyek és az orgonaülés is a játéktérhez tartozott. A hallgatóságot már a látvány is lenyűgözhette – s ehhez jött a hangzás!
A Nemzeti Filharmonikus Zenekarhoz három kórus társult: a Nemzeti Énekkar, a Magyar Rádió Énekkara és a Honvéd Férfikar. A Sanctus-tétel tenor szólóját Andrew Staples énekelte, szívhezszólóan, a karmester Howard Williams volt.
Még a lelkes zenekedvelők legtöbbje is leginkább olvasmányaiból „ismerte” ezt a monumentális művet, tehát személyesen „bemutatóként” élhette meg az előadást (vélhetően kevesen büszkélkedhettek korábbi hangfelvétel-élményekkel, tehát aligha állt fenn a prekoncepcionális elvárások, s az összehasonlítás „veszélye”).
Érdemes volt olvasni a kivetített szöveget, mivel Berlioz viszonylagos szabadsággal kezelte a szöveget – ráadásul a folyamatos szöveg-érthetőséget számonkérni az énekkartól irreális lenne. (Hadd hivatkozzam egy – kortárs magyar – zeneszerzőnek saját műve előadónak szánt megjegyzésére, miszerint nem elsődleges fontosságú a szövegmondás, vagyis a szöveg szavainak érthetősége, mert a hangulati-érzelmi hatást a komplex zenei szövet kifejezi…) Ráadásul az általánosan ismertnek tekinthető szövegrészek (elsősorban tétel- ill. szakasz-kezdetek) önmagukban is tájékoztató értékkel rendelkeztek.
Jelesre vizsgázott a gyakran – jogosan – kritikával illetett hallgatóság: pisszenés sem hallatszott, a tételszünetekben sem! Működött a „bioáram”, közösség formálódott mintegy másfél órára; a pódiumon és a nézőtéren egyaránt érződött a kivételes alkalomnak kijáró figyelem. Korántsem csupán a monumentalitás nyűgözte le a hallgatót! Sőt, még a legharsányabb pillanatokban sem a decibelek hatottak, mivel olyankor is érződött a faktúra kidolgozottsága. Tobzódtunk – kis túlzással – soha-nem-hallott színekben (néha nehéz lett volna beazonosítani a hangszín-keverésben résztvevő hangszereket), amelyek szokatlan/váratlan szépségükkel sohasem tévesztették el hatásukat. És ebben a környezetben fokozott mértékben hatottak a személyes pillanatok, a grandiózus látomás álomszerű mozzanatai.
Külön kell említeni a „térélményt”, amelyet a terem különböző pontjain helyet foglalók különbözőképp élhettek meg. A minden irányból hangzó rezek átható-intenzív hangja sajátos dimenziót adott – csak utóbb merült fel a hallgatóban a gondolat: annakidején (vagy akár azóta is egy kisebb térben) hogyan szólhatott mindez. És visszatérve az alap-kérdéshez: honnan az alkotói szellemnek ez a fajta nagyot-álmodása, amely nemcsak korábban nem létezett hangzást tudott elképzelni, hanem annak „receptjét” is meg tudta adni a partitúrában?
Felelősségteljes produkció részesei lehettünk, elismerés és köszönet érte valamennyi közreműködőnek. Az élményen túl ahhoz a többlet-tanulsághoz jutott valamennyi hallgató, hogy a későbbiekben sohasem fog egyenlőségjelet tenni Berlioz neve és a Fantasztikus szimfónia címe közé.
