Kovács Ilona
A Nemzeti Filharmonikusok műsorának háromnegyedét Haydn D-dúrban komponált művei alkották. Két kései D-dúr – a 86-os és a 93-as – szimfónia fogta keretbe a zeneszerző D-dúr zongoraversenyét, a fennmaradó egynegyedben pedig nem D-dúr és nem Haydn-kompozíció, hanem Petrovics Emil 1. kantátája hangzott el.
A D-dúrnak sajátos aurája van: hangszerelés szempontjából már a barokktól kezdve ezt a hangnemet tartották a legragyogóbbnak, különösen a vonósokon. Nyilvánvalóan hangszertechnikai okai voltak annak is, hogy a C-dúr mellett a D-dúr darabokban alkalmaztak rendszeresen trombitákat, ez pedig ünnepélyességet adott a műveknek. Nem véletlen, hogy Johann Sebastian Bach a Magnificat végső változatát Esz-dúrból D-dúrba tette át, és mindkét D-dúr zenekari szvitjére jellemző a méltóságteljes ünnepélyesség. A bécsi klasszika zeneszerzői is megőrizték ezt a hagyományt, hangnem-szimbolikájuk a pompás, fényes hangszínnel társította a tonalitást. Ha csak Haydn szimfónia termését nézzük, jó pár D-dúrt találunk a 104 szimfónia között. Sokáig tartana az összeset listázni, de például D-dúrban írta az első és az utolsó szimfóniáját, a londoniak közül a hangversenyünket záró 93-as mellett még a 96-os Csoda, és a 101-es Óra szimfóniát, és bizonyára abszolút tudatos volt Haydn részéről, hogy a Napszak-szimfóniák közül a Le Matin (A reggel) címet viselőt szintén D-ben komponálta.
Érdekes volt megtapasztalni, hogy bár a két szimfóniát mindössze öt év választja el egymástól, mégis tapintható szerkezeti különbségek vannak a két alkotás között. Csak egy példa: a 86-os, Párizs számára komponált szimfónia 1. tételének lassú bevezetése jóval rövidebb, és kevésbé súlyosveretű, mint a 93-as szimfóniáé, hiszen utóbbinál már nemcsak egy főúri szalon, hanem egy nagy hangversenyterem közönségét kellett csendre inteni. Éppen ezért különösen az utóbbiban játszott főszerepet a timpanista, aki remekelt a szólamában, de nem csak itt, teljesítményével az egész estén hozzájárult ahhoz, hogy a zenekar hangzását erőteljesnek, teltnek és fényes hangzásúnak érezzük. Persze a különbségek mellett hasonlóságok is akadnak a két szimfónia között, például a 3. tételekben: bár mindkettőben menüettet írt ki a zeneszerző, ezek a tételek már nagyon messze vannak a kis, apró lépésekből álló francia tánctól, sokkal inkább az osztrák néptáncok világát idézik fel. A Nemzeti Filharmonikusok Zenekara gazdag hangszínekkel, széles skálájú dinamikai árnyalatokkal, erőteljes karakterizálással mutatott rá e tételek hangulatára. S ha már dinamika: a fagottos rendkívül hatásosan adta elő a 93-as szimfónia 2. tételének haydn-i tréfáját: a tétel vége felé az egyre halkuló hangzásba egyszer csak váratlanul, fortissimo robbant be a fagott. A hatás nagyon hasonló, mint a 94-es szimfónia szintén lassújában, ahol az üstdob kelt meglepetést. (Ezért hívják az angolok Surprise- Meglepetés-szimfóniának a darabot.)
Hontvári Gábor, az est karmestere és a zenekar láthatóan és (persze hallhatóan is) remekül megértette egymást. A dirigens mozdulatai világosak, jól követhetők voltak, gondosan választott tempók és akcentusok tették élvezetessé Haydn zenéjét, nemcsak a szimfóniákban, hanem a zongoraversenyben is. Utóbbi szólóját Boros Misi játszotta, aki 2014-ben nyerte meg korosztályában a Virtuózok tehetségkutató versenyt. Jelenleg Baranyai László tanár úr irányításával tanul a Zeneakadémián. S bár a műsorlapon a nevét komoly Mihályként tüntetik fel, sőt, nemsokára papírja is lesz róla, hogy ő a zongora művésze, azért – engedélyével – egy ideig még szólíthatjuk Misinek. A D-dúr zongoraverseny tételeiben tanúbizonyságot tett makulátlan technikájáról, pregnáns billentéséről, fölényes hangszeres tudásáról, de ami őt igazán különlegessé teszi, az a lénye: ahogy mosolyog zongorázás közben, ahogy rácsodálkozik a zenére és örül minden egyes hangnak, és megél minden pillanatot, mindemellett pedig maximálisan tud figyelni az őt kísérő zenekarra is. Látszott, hogy szeret Haydnt játszani. Természetesen vastapsot kapott, a ráadásban pedig két másik kedves zeneszerzőjének hódolt: Liszt átiratában hallhattuk Mozart Ave verum corpus-át.
Az est másik szólistája Pasztircsák Polina volt. Az énekesnő teherbírását mutatja, hogy az Operaházban jelenleg futó Debussy-opera egyik főszerepében lép fel, és két Melisande-alakítás között még arra is van ideje és energiája, hogy elénekelje Petrovics 1. kantátájának meglehetősen igényes szólóját. Az 1956-ban keletkezett mű alcíme Egyedül az erdőben, mely a zeneszerző egyik diplomadarabja volt. A remek piccolo és oboaszólókkal a természetábrázolás is jelen volt e zenében, de itt elsősorban mégis a lélek belső vívódásait meséli el a szöveg és a zene. Pasztircsák Polina kiművelt énektechnikával, elmélyült muzikalitással és nem utolsó sorban érthető szövegejtéssel nyerte meg a közönséget, a Nemzeti Filharmonikusok muzsikusai pedig kiváló játékkal járultak hozzá a darab szenvedélyes zenei világának interpretációjához.
