Fittler Katalin
Nemzeti Filharmonikus Zenekar – 2019. május 2.
Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Amerika hangja címmel hirdették meg a Kocsis bérlet 6. estjét. A várakozást keltő szólista, Tzimon Barto helyett beugrással a svéd Peter Jablonski mentette meg az eredeti műsort, amelyen Bernstein Divertimentója, Gershwin F-dúr zongoraversenye és Dvořák IX. szimfóniája szerepelt (borítékolni lehetett, hogy ráadásként egyik Szláv táncát játssza a zenekar).
Az est egyik tanulságaként szembesülhettünk azzal, hogy a globalizálódó zenei világban mennyire elveszítjük érzékenységünket a „couleur locale”-ok iránt. A hangversenytermekben és média közvetítésével felvételekről immár tér-idő határok nélküli zenei világ vesz körül minket. Szinte folyamatosan van jelen a programokban jó ezer év muzsikája, és az érdeklődő megismerheti bármely kontinens zenéjét. Ugyanakkor ez a kimeríthetetlen bőségkosár korántsem hat inspirálóan a zenekedvelők tudásszomjára – a lehetőségek állandó jelenléte környezeti adottság csupán, s ki-ki megelégszik térben-időben lehatárolt szeletével a bőséges kínálatnak. Ezzel egyidejűleg a sajátosságok iránti fogékonyság is csökken – helyét a tetszés szubjektív kategóriája foglalja el.
Indokolja ezt a kényelmet az is, hogy – a posztmodernt követően – a modernség kategóriájának módosult a jelentéstartalma, kétes értékűvé vált a kortárs jelző. Az újdonság személyre szabottá relativizálódott.
Ilyen gondolatok foglalkoztattak, miközben hallgattam Bernstein Divertimentóját. Az a kompozíció, amely a magyarországi bemutatóján igazi szenzációt jelentett, és sokáig felvillanyozóan hatott a zenekedvelőkre, alig 40 év múltán megérhette a jólnevelt közönség udvarias tapsát. Hat évvel bemutatójának centenáriuma előtt a 27 éves Gershwin zongoraversenye is otthonosan illeszkedett a repertoárdarabok sorába – az Újvilág-szimfónia pedig elkönyvelten örökzöld, megelégszik a közönség az újrahallgatás lehetőségével. A hangverseny címének funkciója tehát inkább csak a tájékoztatást szolgálta, érdemben nem tudta felcsigázni az érdeklődést.
Feltehetően így hatott az előadókra is, akik nem érezték kihívásnak, hogy e művekkel maradandó élményt adjanak a hallgatóknak. A pódiumművészet hatásosságához hozzátartozik egy bizonyos mértékű „túlzás”, amely orientálja a figyelmet. Ezúttal Hamar Zsolt vezényletével talán túlságosan is a kompozíciók hatásosságára hagyatkoztak.
Az orgonaülésről hallgatva sajátos többlet-tapasztalatokkal lehet gazdagodni. Például, hogy a látvány segítségével milyen könnyen alkalmazkodni lehet a hangzástér tükörszimmetrikus változásához (behunyt szemmel szokatlan lehet, hogy a hegedűk „jobbról” szólnak – de a látvánnyal együtt korántsem okoz ez fennakadást). Ebből a pozícióból derül ki igazán, hogy milyen nagy a karmester felelőssége a dinamikai arányok kialakításában – a saját helyéről nem egykönnyen tudja megítélni valamely játékos, hogy szólama arányosan illeszkedik-e az összhangzásba. Innen könnyen észrevehető volt a vonóskor sajátos létszám-aránya: az I. hegedű szólam 16 játékosához 10-es létszámmal társult a II. hegedű és a brácsa, a csellószólam létszáma 8, a nagybőgőé 6. Talán ebben rejlik a kulcsa annak a sajátos tónusnak, amelyet alkalmanként teltnek-puhának, máskor intenzíven fénylőnek érzünk? Mindenesetre aligha marasztalhatjuk el a II. hegedű szólamát, ha pizzicatóikat inkább csak a látvány segítségével véltük hallani – ám őszinte elismerés illeti a brácsaszólamot, amiért több műben egyaránt szólaltatták meg a rájuk bízott tematikus-melodikus anyagokat.
A zongoraverseny szólistájának, Peter Jablonskinak a játékából érződött, hogy számára korántsem alkalmi kirándulás Gershwin muzsikája – szólistaként maximálisan illeszkedett muzsikus-társai közösségébe, szólista-rangját perfekt technikai kidolgozottsággal éreztette, miközben a zenei faktúrának megfelelően aktívan „kommunikált” zenekari szólistákkal, szólamokkal.
Humor, poén, gag – mindegyikben gazdag Bernstein műve, ám mindebből keveset élhettünk át. Mosolytalan közönség a nézőtéren – és szólamát felelősséggel előadó művészek a pódiumon, élükön a körültekintően irányító dirigenssel. Az élmény híján dimenzióvesztéssel „jött át” Bernstein muzsikája – pedig lehetett előre örülni ennek a műsorszámnak, annál is inkább, mivel az idén februárban megrendezett (Bernstein és az amerikai zene) maraton műsorán hiába kerestük!
Az Újvilág-szimfóniából is hiányzott a személyes átéltség, a jelenlét intenzitása. Szépen játszottak, de lehetett volna hatásosabb az interpretáció.
Hamar Zsolt remek tempókat vesz, biztosan tájékoztatja muzsikusait a tempó-és karakterváltásokról. A tételkezdeteknél, kiváltképp, ha viszonylag halk a dinamika, néha bizonytalanság érezhető – éspedig abból adódóan, hogy a tempóelképzelést követően az első „avizo” nem biztosít a különböző hangszerek kezdőhang-képzéséhez megfelelő teret/időt. Problémát jelenthet az is, ha a karmester „méretarányos” mozdulatokkal irányít – a halk részleteknél alig rezdül a pálca, tehát a tempó apró agogikai módosulásai még a figyelmes játékosok számára sem egyértelműen „lekövethetőek”. Annál hatásosabbak viszont a fokozásaik, a nagyformán belüli arányos építkezés – nem véletlen, hogy teljes intenzitással felcsattanó tapssal értékeli a produkciókat a hallgatóság.
