„Érték, élmény, arány” – e hármas jelszóval fémjelzi új évadjának fő célkitűzését a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, s ebből már az évadnyitó koncerten is ízelítőt adott.
Az időpont – hagyományőrzően – szeptember 25-e volt, Bartók halálának előestje, a műsorválasztásban azonban más szempontok kerültek előtérbe. A 2017-es Kodály-évben méltán lett a nyitószám Kodály-mű, s külön öröm, hogy a méltatlanul ritkán játszott Nyári estére esett a választás. A folytatásban Ránki Dezső szólójával Liszt A-dúr zongoraversenyére került sor, s a szünet után ismét (újra)felfedeznivalóra hívták fel a figyelmet, Dohnányi I. szimfóniájának előadásával. Az est dirigense a március óta a zeneigazgató tisztét betöltő Hamar Zsolt volt.
E meghirdetett műsorhoz képest meglepetéssel is szolgáltak: nyitányként a Nemzeti Énekkar, Somos Csaba vezényletével Kodály: Liszt Ferenchez című monumentális kórusművével örvendeztette meg a hallgatóságot. Ezt követően Juhász Judit mondott bevezetőt, részletezően ismertetve a műveket. Ezzel ugyan a kézhez kapott ismertető információit „duplázta”, ám ha arra gondolunk, hogy a közönség nagyrésze legfeljebb utólag olvassa el az inkább csak emlékként vagy dokumentumként megőrzött szórólapokat, ez korántsem felesleges. Ez azonban azzal járt, hogy a tényleges műsor kezdetekor már majdnem nyolc óra volt, s nem meglepő, hogy – annak tudatában, hogy öt tételes szimfónia van még hátra – többen nem tértek vissza a szünet után. Érdemes lenne esetleg elgondolkozni azon, hogy – amennyiben a szóbeli műsorismertetés gyakorlattá válik – korábbra kerüljön a hangversenyek kezdési időpontja.
A nagylétszámú kórus éneke ünnepélyes légkört teremtett, megteremtve az érdeklődő figyelem erőterét. A Nyári este kidolgozott előadása a hangulatos zenekari szólókkal könnyen megtalálta az utat a hallgatóság szívéhez. Belefeledkezve lehetett hallgatni – és talán ezzel menthető, hogy nem tűnt meggyőzőnek a kompozíció befejezésének megformálása. Mintha abbamaradt volna, nem pedig befejeződött volna a hangulatos tétel. Nagyobb apparátus jelent meg a pódiumon Liszt zongoraversenyének a megszólaltatásához, de továbbra is ugyanaz a műgond érződött az előadásban. Ránki Dezső régi-rendszeres szólista-partnere az együttesnek, a népszerű versenymű korántsem esett áldozatul annak a meggyőződésnek, hogy szinte „önjáró” repertoárdarabjukról van szó. Sőt, a gyakran az Esz-dúr zongoraverseny „ellentétpárjaként” túlságosan is líraira fogalmazott műből ezúttal életkedv és életerő áradt, a zongoraszólamban ismét megcsodálhattuk Ránki gyöngyöző futamait, a legapróbb fordulatokat is cizelláltan kidolgozó igényességét.
Nem tudják, mit veszítettek, akik nem tértek vissza a szünet után. A hazai Dohnányi-játszás értékes adalékai közé tartozik ez az interpretáció. A nagy létszámú vonóskar (a prim-szólam 16 hegedűsétől csökkenő létszámú szólamokkal a nyolc bőgősig, akik ezen az estén a Budapesti Fesztiválzenekar hagyományos ülésrendjéhez hasonlóan hátul a pódium közepén foglaltak helyet) élményt adó hangzásvilágot produkált, és méltó partnere volt valamennyi fúvós és ütős. Az élményt ezúttal az adta, hogy a dinamikai arányoknak köszönhetően ténylegesen megtapasztalhattuk Dohnányi hangszínvilágát. Rendkívül gazdag hangszínpalettájáról tanúskodott valamennyi tétel, de nem csupán a színek mennyisége, hanem az általuk kialakított formák, mozgásformák gazdag változatossága is az előadók felkészültségét, igényességét (egyszersmind érték-tiszteletét) tanúsította.
Kocsis Zoltán szakmai „utódának” lenni: magasra tett mércével kell számolni. Hamar Zsolt (aki korábban is rendszeresen dolgozott az együttessel), lelkiismeretesen vállalkozik e pozíció betöltésére. Minden bizonnyal zeneszerzői tanulmányainak is hasznát veszi értő partitúra-olvasásakor, amikor egyszerre tartja szem előtt a nagyformák arányos felépítését és a legapróbb részletek megmunkálását. Úgy tűnt, hogy érezhetően örömét leli a monumentális hangfreskók realizálásában. Vezénylésének sajátos értékét abban látom, hogy korántsem a közönségnek kíván vizuális élményt adni, hanem mindenkor a muzsikusokkal foglalkozik. Őket segíti, amikor a próbák folyamán megtanultakat vizualizálja, tehát mozdulataival összetartja a tételek építményét, és főként akkor, amikor apró-pontos mozdulatokkal konkrét információkat ad. Amíg a Dohnányi ízlésvilágát megsejttető muzsikát hallgattam, bizonyosra vehettem: korántsem missziónak érzi, hogy hangzó életre kelt hangversenytermi ritkaságokat, amikor mellőzött műveket tűz műsorra. És ami legalább olyan fontos: semmiféle protokoll-íz nem érződött az előadásból, tehát feltehetőleg az egyes művek újrafelfedezésének aktív részeseivé kívánja tenni a játékosait is.
Akik nem foglalkoztak az idő múlásával, tíz órakor oly lelkes tetszésnyilvánításba kezdtek, mint ha ráadást szeretnének… Bárcsak elkísérné ez a lelkesedés az egész évad folyamán az előadókat és a hallgatóságukat egyaránt! (Fittler Katalin)
