A kettős kerekszámú évfordulónak köszönhetően (135 éve született, és 50 éve hunyt el), Kodály-emlékév lett 2017. A Kodály-művek némelyikének játszottsága rohamosan megnőtt, habár a Kodály-kompozíciók gyakori műsorra tűzése ugyanazt a jelenséget erősítette, amely a világszerte kedvelt zeneszerzők életművének sorsára jellemző: egyes darabok épp a többiek rovására tettek szert különleges népszerűségre. Ami a Kodály-oeuvre-t illeti, több területen is megfigyelhető a jubileumi alkalmak hatása: a kórusok repertoárján gyakrabban csendültek fel kompozíciói, többször olvashattuk a szerző nevét a hangversenyműsorokban, és születtek új Kodály-felvételek.
Ami a hangversenyeket illeti, amióta a decentralizált szervezésből adódóan a rendszeresen élőzenével élni kívánók többsége egy-egy zenekarunk vonzáskörébe került, s az adott együttes műsorkínálatának megfelelően alakultak újabb koncertélmény-lehetőségei. A Kodály-emlékévben több közönség-csoport hallhatta, más-más interpretációban ugyanazt a művet, legtöbbször a legismertebbek valamelyikét, de a fővárosi publikumnak nem lehetett panasza, az egyébként ritkán hallható Nyári este például több alkalommal került előadásra. A szinte komolyzenei örökzöldként értékelhető komolyzenei slágerek pedig tovább erősítették „megunhatatlan” minősítésüket.
A születésnap környékén, az ünnepi év zárása a Kodály-ünnepi hétvégére esett, amikor a Kodály 135 keretében megkülönböztetett kínálatok sorjáztak. Ezek egyike a Nemzeti Filharmonikus Zenekar december 17-i programja, amelyen természetesen a Nemzeti Énekkar is jelentős szerephez jutott.
Ennek az estnek a rendhagyóságát támasztja alá a műsorfüzet szokatlansága; ezúttal Hollós Máténak az est karmesterével, a zeneigazgató Hamar Zsolttal és a Nemzeti Énekkar karigazgatójával, Somos Csabával készített beszélgetését olvashatjuk itt. A szokatlan program tudatos megtervezettségére derül fény ebből.
A műsor két „súlypontja” az első részben a Fölszállott a páva – változatok egy magyar népdalra, a másodikban pedig a Budavári Te Deum. Az énekes közreműködők lehetőséget kínáltak, hogy zenekarkíséretes dalok is elhangozzanak (Két ének – mély férfihangra zenekarral), továbbá vegyeskarok megszólaltatására. A szünet után a Jézus és a kufárok, valamint a Békesség-óhajtás csendült fel. S ha már „körkép”, Kodály kedves hangszere, a gordonka is szerepet kapott; a Nemzeti Filharmonikusok csellószólamának vezetője, Kántor Balázs, Bizják Dórával a Szonatinát adta elő.
Nem vitás, a pódium többszöri átrendezése, az énekkari felvonulások időt vettek igénybe – ám a hagyományos zenekari hangversenyekhez szokott hallgatóság ritka élőzenei élményekhez jutott!
Sebestyén Miklós előadásában a Két ének figyelésre inspirálta a hallgatóságot, a Páva-variációk a belefeledkezős gyönyörködés élményét kínálta, a vegyeskarok meghallgatása elsősorban karvezetők és énekkari tagok számára kínált tanulságokat, a Budavári Te Deum pedig a megunhatatlanság-élményt erősítette. A Szonatina műsorra tűzésének az adja a legnagyobb értékét, hogy ráirányította a zenekari estek iránt érdeklődők figyelmét a kamarazenére, arra, hogy az elhivatott kamaramuzsikusok minden szervező igyekezete ellenére mennyire háttérbe szorult napjainkban ez a minősége által a házimuzsika hétköznapjaiból mindenképp kiemelkedő repertoár. És minden bizonnyal más érzés volt Kántor Balázsnak is kamaradarab szólistájaként zenekari esten sikert aratni, mint amikor más kis-apparátusú művek társaságában szólaltat meg, bármilyen igényesen is, értékes kompozíciót.
Változatos feladatkör jutott Hamar Zsoltnak, a zenekarkíséretes dalok, a zenekari, az énekkari, és az oratorikus apparátust megmozgató művek irányításakor. Vezénylésének legnagyobb erénye a nagyforma mindenkori szem előtt tartása, a tagolt építkezés. Ebben nagy szerepe van jellegzetes balkéz-mozdulatainak, amelyekkel egyértelműen lezárja az egyik formarészt, majd teret ad az új szakasz atmoszféra-teremtő indításának. Gyakori tükör-mozdulatainak világából mindig jelentéssel emelkednek ki ezek a megvilágító erejű mozzanatok, amelyeknek megannyi pontos indítás köszönhető. A vegyeskarok esetében viszont mintha maga is a felcsendülő hangzás élményének hatása alá kerülne, adós maradt a dinamikai tér berendezésével. Kétségkívül a legnagyobb hatást megrendítő pianóival képes elérni a nagylétszámú kórus, és a másik véglet, a szinte hasító harsogás sem téveszti hatását – ám e kettő között kidolgozatlanok a dinamika-kínálta lehetőségek. Már ebből is sejthető, nem nélkülözte a romantikus szélsőségeket az előadás. Ez lehetőséget kínált a hallgatóknak az érzelmi azonosulásra, a zene átélésére, de ily módon korántsem jutott el a partitúrák hangzó valója a közönséghez. Mindenesetre, sokakat megérintett a mondanivaló által mindig elkötelezett szerző megannyi „üzenete”, s főképp, a személyesség élménye remélhetőleg arra inspirálja a hangversenylátogatókat, hogy keressék az alkalmakat további Kodály-művek alapos megismerésére. (Fittler Katalin)
