Nemzeti Filharmonikus Zenekar – 2016. október 4. – Budapesti Olasz Kultúrintézet

0
442

Sala Giuseppe Verdi

Még mindig felfoghatatlan, hogy tavaly október elején Kocsis Zoltán még dirigálta a Nemzeti Filharmonikus Zenekart a Művészetek Palotájában a CAFe Budapest nyitóhangversenyén, most pedig – egy évvel később, szinte napra pontosan – már a róla elnevezett, rá emlékező bérletsorozat első hangversenyét játszotta egykori együttese. A bérlet öt hangversenyéből kettőt – az elsőt és a negyediket – Hamar Zsolt, az NFZ új zeneigazgatója vállalt, egyet-egyet pedig muzsikus kollégák-barátok: Berkes Kálmán, Rácz Zoltán és Kelemen Barnabás.

A bérletindító minden üteme, minden pillanata Kocsis Zoltánról szólt, őt idézte. A programban szépen elrendezett keresztrímként váltakoztak egymással a zongorával kapcsolatos művek (egy átirat és egy zongoraverseny) és két ­– „szöveg nélküli requiem”-nek is tekinthető gyászzene. Először az átirat-készítő muzsikusra emlékezhettünk Liszt Obermann völgye című (eredetileg zongorára komponált) darabjának Kocsis által készített zenekari változatával, majd a zeneszerző-Kocsis következett, a csernobili katasztrófa áldozatai előtt tisztelgő Memento-val. A szünet után Kocsis Zoltán fia, Kocsis Krisztián játszotta Mozart C-dúr zongoraversenyének (K. 467) szólóját, végül Richard Strauss – a karmester-Kocsis egyik kedvenc, általa sokat vezényelt komponistájának – Metamorfózisok című darabja zárta az estet.

Valószínűleg Liszt nagyon örült volna annak, hogy valamivel több, mint másfél évszad múlva egy jeles kollégája zenekari átiratot készít a svájci éveit megidéző Zarándokévek I. kötetének legismertebb darabjából. Tanulmányok sora mutat rá, hogy Liszt zenekarként tekintett a zongorára, zongorára írott műveiben legtöbbször a teljes klaviatúrát kihasználta, ezek pedig szinte kiáltanak a hangszerelés után. Kocsis mesterien bánt a gazdag zongoratextúrával. A Liszt-művek hangszíneinek közeli ismerőseként és abszolút tisztelőjeként magabiztosan osztotta ki a szerepeket a zenekar hangszerei között. Mi más is játszhatta volna el például a darabot nyitó édes-bús espressivo dallamot, mint a cselló? Vagy az erre válaszoló sotto voce dallam is minden bizonnyal angolkürtön a leghatásosabb. Persze, így utólag minden evidensnek tűnik, de ehhez a hitelességhez – ahhoz, hogy elhiggyük, más hangszer nem is játszhatja az adott szólamot – kellettek azok a muzsikusok is, akiknek az átirat készült. Ezen az estén (is) remek előadását hallhattuk e Liszt-darabnak. A csellók rögtön a mű indításakor magasra tették a mércét: játékuk érzékenyen megformált volt, szép legatókkal, egységes hangzással, színesen és érzékenyen játszottak. Hasonlóan magas színvonalon szóltak a fafúvók (az angolkürt, majd a klarinét) válaszai is. Hamar Zsolt kommunikatív, érzékeny vezényléssel keverte ki palettáján a romantikus melankólia megannyi árnyalatát, a pauza után pedig a 2. téma mennyei derűjét és optimizmusát, hogy aztán nagyszerű érzékenységgel hozza felszínre a művet záró apoteózist, mely szinte szimfonikus költeménnyé avatta az Obermann völgyét. Véletlen, de a színpad hátterében látható romantikus stílusú festmény éppen egy völgyet ábrázol, így mintha illusztrációja lett volna az elhangzottaknak. S ha már odáig tévedt tekintünk, azt is konstatálhattuk, hogy – az évadnyitó hangversenyhez hasonlóan – most is a fúvósszekció mögé kerültek a nagybőgők (legalábbis a koncert első felében), érdekes akusztikai kísérletképpen.

A romantika érzelmi hullámai után a 20. század rideg valósága következett. Ahogy arra Hamar Zsolt is utalt a Bartók Rádió aznap délelőtti hangverseny-ajánlójában és a mű kezdete előtt is, Kocsis Memento-jának szimbolikája arra utal(hat), mint amikor megszokott hétköznapi életünkbe hirtelen belehasít egy tragédia, ami lehet egy szeretett személy elvesztése, egy természeti vagy – mint Csernobil esetében – ipari katasztrófa. Talán ott és akkor még nem is fogjuk fel ennek hatását, de mégsem tudjuk már úgy élni megszokott életünket, mint annak előtte. A mű közel húsz perces emlékzene (de határozottan nem programzene) az áldozatok tiszteletére. A „szándékoltan kaotikus benyomást keltő” első rész után döbbenetes hatást gyakorolt a csend, és – számomra legalábbis – kivételes élményt adott a záró rész. Ebben a viszonylag hosszú szakaszban a különböző hangszercsoportok által orgonapontszerűen kitartott hangok felett állandóan váltakozó, egymásból kibomló, többnyire töredékes skálák haladnak felfelé, mint ahogy a buborékok igyekeznek a vízben a felszín felé. A hangsor-füzérek egyik értelmezési lehetősége a tragédia nyomán testüket vesztő lelkek égfelé törekvése. Kocsis a különleges hangfreskókhoz a hagyományos zenekari hangszereken kívül néhány különlegességet is beírt a partitúrába. Nem mindegyiket sikerült kihallani, de a műsorfüzet szerint tekerőlant, gitár, harmonika, zongora, pedálos elektromos orgona, harangok, csengő és vibrafon hangzása is hozzájárult az élményhez. A sokféle hangzás a himnikus végkifejletben fokozatosan redukálódott, végül a magára maradt hárfa játszott egy teljes fríg hangsort, melynek utolsó, kissé késleltetett hangja már egy másik, transzcendens világba érkezett meg.

Ez után a zene után valóban kellett egy kis szünet, hogy Mozartra hangolódjunk. (Eredetileg nem ez volt a meghirdetett sorrend.) A nagybőgők itt már a hagyományos helyükön, a csellók mögött, a karmester jobbján ültek, a szólista azonban – annak köszönhetően, hogy a zongorát a dirigenshez képest (aki a koncert második felében már pálca nélkül vezényelte a karcsúbbá lett együttest) éppen szemben, merőlegesen helyezték el – a zenekarban ült. Talán ezért, talán a hangszer sajátossága miatt, de a nyitótételben sokszor kopogónak tűnt a zongora. A szólista imponálóan virtuóz, pregnánsan billent, „érzi” Mozartot, ám egy fontos dolgot még meg kell tanulnia: az idő kezelésének helyességét. Kocsis Krisztián kétségkívül nagy terhet cipel a vállán. Nem fair, inkább akaratlan és ösztönös az édesapjával való összehasonlítás, aki mindig mesterien bánt az idővel, ennek köszönhetően győzött meg akár szélsőségesen gyors, vagy éppen lassú tempóinak létjogosultságáról is. Ezt Krisztiánnak is meg kell még tanulni, és akkor a szélső tételek száguldó tempói sem tűnnek majd kapkodónak, elhadartnak, hajszoltnak. Volt idő, mikor naponta hallgattam ezt a Mozart-koncertet, ám a cadenzák mégis ismeretlenek voltak. Mivel az ifjú művész zeneszerzést is hallgat a Zeneakadémián, feltételeztem, hogy talán ő írta a rendkívül szellemes, nyilvánvalóan Mozart koránál jóval később keletkezett cadenzákat. A hangverseny után megkérdeztem, és kiderült, az édesapa örökségét hallottuk: mindkettő Kocsis Zoltán szerzeménye volt.

Richard Strauss Metamorfózisa a szerző az egyik – talán a – legmegrendítőbb alkotása, melyben a 2. világháborúban lebombázott német városokat, azok elveszni látszó szellemi kincseit siratta el. De – mint ahogy a Memento-ban is, széles skálája lehetséges a gyásznak – ez a zene itt és most Kocsis Zoltánnak, Kocsis Zoltánért szólt. Talán ezért is éreztem úgy – a huszonhárom kiváló vonósszólistának és karmesterüknek köszönhetően –, hogy ez az előadás az együttes csillagos óráinak (most félórájának) egyike volt. Minden részlet gondosan kidolgozott volt, szívbemarkolóan drámai és kontrasztgazdag – mindezeket természetesen a legmagasabb hangszeres perfekcióval társítva. A fokozatosan felépített formaív csúcsa pedig egészen döbbenetesen hatott. Az egykori főzeneigazgató aki mindig a tökéleteset kereste – köztudottan ritkán dicsért. Szerintem a Strauss-mű előadásának ehhez fogható igényességével, szuggesztív olvasatával ezúttal ő is nagyon elégedett lett volna. (Kovács Ilona)