Fittler Katalin
„…az interpretáció nem élt a markáns dinamikai kontrasztok hatáskeltő eszközével…”
„Ünnepre várva” – ezt a címet kapta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Nemzeti Énekkar karácsonyi hangversenye, az idei évadtól új főzeneigazgatója, Vashegyi György vezényletével. A műsoron J. S. Bach Karácsonyi oratóriumának első három kantátáján túl egy további karácsonyi tematikájú kantáta is szerepelt.
A közelmúlt tapasztalata: Bach Karácsonyi oratóriuma bekerült a (viszonylag) gyakran hallható műsorok közé – a tavalyi évadban is hallhattuk. Vashegyi György ezúttal a Nemzeti Filharmonikus Zenekar stílszerűen viszonylag kislétszámú együttesével szólaltatta meg, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy a Nemzeti Filharmonikusok törzsközönsége is részesült e barokk remekmű élményében.
A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége fogékonynak bizonyult: áhítatos légkör uralkodott a nézőtéren, ahhoz hasonlatos, amilyen a protestáns templomok rövid (áhítatnak is nevezett) istentiszteletén otthonos. Az irodalmi nyelvben az áhítat „a vallásos tisztelettel határos csodálat és szeretet” kifejezésére szolgál – általában ilyesfajta érzületekkel viseltetik a zenebarát Bach művészete iránt. Vélhetőleg hasonló lelkiállapotot éltek meg az előadók is: az est meghatározója a pasztorális atmoszféra volt.
Korunk embere nehezen tudja elképzelni, hogy Bach zenéjének nem mindig jutott hasonló fogadtatás – a zenetörténetírás szívesen köti a Bach-reneszánsz kezdetét a Máté passiónak Mendelssohn általi „újrafelfedezéséhez”. Mindenesetre, szinte könyvtárnyi irodalma lett azóta annak az „értékelésnek”, amely egészen kivételes helyet biztosít az egykori Tamás-templomi karnagynak. De mivel a csodák nem engedik kielemezni magukat, s a zsenialitásnak a tárgyszerű kimutatására sincsenek eszközeink, marad a fenntartás nélküli, odaadó tisztelet, rajongó szeretet.
Éppen ezért általánosságban elmondható, hogy a Bach-művek hallgatói „kevésbé kritikusak”, vagyis, elsősorban a zenére irányul figyelmük, nem pedig az interpretáció-elemzésre (összevetve a korábbi zenehallgatások során szerzett tapasztalatokkal, röviden, az elvárásokkal). Ilyen szempontból hálás feladat a mindenkori publikum megajándékozása élőzenei élménnyel!
Az együttesekhez szólistaként a megbetegedett Baráth Emőke helyett bravúrosan beugró Kalafszky Adriánát, továbbá Balogh Esztert, Megyesi Zoltánt és Najbauer Lórántot halhattuk. És ha teljesítményük korántsem volt zeneileg egyenrangú, a Bach-rajongókat ez kevéssé zavarhatta. Hiszen megannyi lelkes amatőr egyházi együttest sem tart vissza az önkritika attól, hogy e remekművek előadására vállalkozzanak. Tehát, a technikailag igényesen megoldott áriákban zeneileg gyönyörködtünk, amikor pedig az érthető szövegmondáson túl értelmezett interpretációban hallottunk recitativókat és áriákat, akkor hálásak is voltunk az előadóknak. A lelkiismeretes kidolgozottság pedig arra is alkalmas volt, hogy a művekkel ismerkedők számára megkönnyítse a tájékozódást a tételekben. Szokás szerint segített ebben a feliratozás is – habár korántsem vehető biztosra, hogy mindenki folyamatosan követte a szövegeket – kínálkozott a kényelmesebb, belefeledkezős gyönyörködés, igazi áhítat. Tehát, a zenei élménnyel legalábbis egyenrangú (ha nem fajsúlyosabb) volt a lelki töltekezés. Hozzájárult ehhez az is, hogy az interpretáció nem élt a markáns dinamikai kontrasztok hatáskeltő eszközével – a szemlélődő-nyugodt atmoszféra a zenének nem a varázs-, hanem inkább a gyógyító hatását juttatta érvényre.
